Fotó: Hegedüs Róbert
Bojtos Anita
20/03/2023 08:00
Harmónia és egészségmegőrzés
A hagyományos keleti orvoslás alapja az, hogy az ember mikrokozmosz, és a világmindenség, a makrokozmosz mása – fogalmaz ezzel kapcsolatban lapunknak Renner Zsuzsanna történész, indológus, az MNM Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főmuzeológusa. A keleti szemléletet egy Hermész Triszmegisztoszhoz köthető állítás foglalja össze legjobban, miszerint „az, ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van, és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van”. Ember és kozmosz, ember és környezete között eredendő harmónia áll fenn, az egészség megőrzésének kulcsa pedig e harmónia fenntartása. S hogy ez miben áll? Renner Zsuzsanna szerint egyik oldala az ember belső egyensúlya – a belső energiák, életelemek kiegyensúlyozottsága –, másik oldala pedig az ember és környezete, ember és kozmosz egyensúlya. Bármelyik sérül is meg vagy borul föl, az betegségként jelenik meg. A keleti gyógyítás és orvoslás elsődleges célja tehát az, hogy megőrizze az egyensúlyt, így a fókusz a betegségmegelőzésre kerül, amely mellett természetesen a gyógyítás is fontos, azaz a kibillent egyensúly helyreállítása. A hosszú élet titka a harmónia elérése és fenntartása.
Az orvoslással kapcsolatos legkorábbi elképzelések Indiában a Védák korára, a Kr. e. 1500 és 800 körüli időkre mennek vissza. A betegségeket eleinte démoni erők működésének tulajdonították, amelyekkel szemben csak az ima és a varázslat lehetett hatásos – avat be Renner Zsuzsa, hozzátéve: mindez nemcsak Indiában, hanem mindenütt így volt az orvoslási rendszerek kialakulását megelőző korai korszakban.
A betegségekkel kapcsolatos racionális eszmék a Kr. e. első évezredben, 1000 és 600 között bukkannak föl. Ebben az időszakban találkozunk először olyan fölismerésekkel, amelyek az orvoslás tudományának későbbi fejlődése irányába mutatnak: ilyen például a csontok és a belső szervek említése, a láz mibenlétének megragadására vagy a betegségek különféle okainak föltárására irányuló első próbálkozások.
Szintén ekkorra datálható a három életnedv vagy életelem – szél (váta), epe (pitta) és nyák (kapha) – megfogalmazása, illetve a működési zavarukkal, egyensúlyuk felborulásával kapcsolatos eszmék megjelenése; a romlott vagy egészségtelen táplálék egészségre gyakorolt hatása, sőt felismerik, hogy a betegségek öröklődhetnek is. Mindezekkel együtt is a korszakot még a mágikus-vallási gyógyítás jellemzi, domináns maradt a varázslat, ráolvasás, átok- és rontáslevétel, valamint a szerencsetárgyak, amulettek használata.
Ájurvéda: az orvoslás logikája
Renner Zsuzsanna szerint az első racionális és módszeresen felépített orvosi rendszer az ájurvéda (jelentése „az élet ismerete” vagy „tudománya”), a legismertebb ma is élő hagyományos indiai gyógyászat kialakulásával jelenik meg, nagyjából Kr. e. 600-tól. Klasszikusa a Csaraka-szamhitá, egy Kr. e. 200 és Kr. u. 200 között keletkezett összefoglaló munka, amelyben Csaraka, a leghíresebb ókori indiai orvos felülvizsgálja és rendszerezi az elődeitől öröklött hagyományt. Ez a mű azért is figyelemre méltó, mert felhasználja az egyik indiai filozófiai iskola, a njája (logika) tanait annak érdekében, hogy az orvoslás során a diagnózis és a kezelés átgondolt megfigyelésen és az abból levont következtetésen alapulhasson.
A klasszikus orvosi szövegekből ismerjük az ájurvédikus vizsgálatot és a diagnózis fölállítását is, az ájurvédikus orvos (vaidja) a beteg egészét vizsgálta, nem csupán a betegséget. Mit is jelent ez? Figyelembe vette a páciens testalkatát, elmeállapotát, életkorát, étkezési szokásait és az évszakot, amelyben a betegség kialakult, hiszen az ájurvédikus egészségmegőrzésben és életmódban fontos szerepet kaptak az évszakok sajátosságai is. Az orvosi vizsgálat – folytatja Renner Zsuzsanna – még mai szemmel nézve is alapos volt, ezt Nemes Csaba orvostörténész is megerősíti: éppúgy közvetlen észlelésből és következtetésből állt, mint ahogy egy modern orvos eljár. Részletesen kikérdezte a pácienst, és alapos fizikális vizsgálatot végzett, amelyben mind az öt érzékszervét használta.
Napjainkban alapvetőnek számít a pulzusvizsgálat is, ám ezt a módszert a kínai medicinával ellentétben az ókori Indiában nem gyakorolták. Az Ájurvédikus szöveg a pulzusvizsgálatot a középkorban említi először. A betegségek diagnosztizálásában azonban figyelembe vették a mágikus előjeleket, és emellett a beteg külsejét, a nyelv, a széklet és a vizelet kinézetét. Utóbbit nemcsak szemmel, hanem kóstolva is. Az indiai gyógyítók ugyanis a vizelet megkóstolásával felfedezték és azonosítani tudták a diabéteszt – szanszkrit neve épp a vizsgálat módszere után lett madhuméha, azaz édes vizelet –, és felismerték egyéb tüneteit, mint a fáradtságot, szomjúságot és kellemetlen leheletet – mutat rá Renner Zsuzsanna.
Különleges gyógymódok
A vizelet nemcsak a diagnosztika, de a terápia területén is megjelenik, sokoldalú jótékony hatást tulajdonítottak ugyanis a tehénvizeletnek, akárcsak a Gangesz folyó vizének is. Mindemellett a gyógynövényes gyógyítás kapta a főszerepet, és noha a füveket pásztorok gyűjtötték be, ismeretüket tanult orvosoktól is megkívánták, annál is inkább, mivel nem volt elég a növényeket felismerni és a nevüket tudni, a lényeg a hatásuk ismerete volt egyedileg és kombinációkban alkalmazva. Renner Zsuzsa elmondja, hogy a klasszikus művek számos gyógynövényt sorolnak fel, Csaraka mintegy ötszázat, Szusruta, az „indiai sebészet atyja” ennél is többet, ezeket pedig változatos formában használták föl: a préselt vagy desztillációval nyert kivonatokat tinktúra, kenőcs, csepp, por, szirup, olaj, pakolás, emulzió, borogatás, inhalálás, infúzió, kúp formájában alkalmazták. A szent növényként tisztelt bazsalikomról (Ocimum sanctum) úgy tartották, még a megvilágosodás elérésében is segít. De nemcsak növényi, hanem állati eredetű készítményeket, valamint ásványi anyagokat és fémeket is használtak gyógyászati célra, kezdve az arannyal egészen a mindent gyógyító csodaszerig, a higanyig.
Mai szemmel nézve különösnek ható gyógymódokat fejlesztettek ki. Epilepsziás betegeknél és sárgaságban a tehén öt termékének (tehéntrágyalé, tej, aludttej, tehénvizelet és tisztított vaj) keverékét alkalmazták. Ismertek pszichoaktív és narkotikus növénykivonatokat is, mint a szóma bódító italának élvezetét, ami a Rigvéda korában az egyik legszentebb áldozat része volt. A titokzatosságot fokozza ráadásul, hogy a növényt nem sikerült azonosítani, de nem lehetetlen, hogy a piroskalapos-fehérpettyes légyölő galócáról, egy erősen mérgező gombáról van szó – avat be Renner Zsuzsanna.
Egyes orvostörténészek szerint műtéti érzéstelenítésre bódító anyagokat – bort és kendert (Cannabis indica) – használt. A cannabist az emésztés és az étvágy javítására is ajánlja. A beléndek ókori használata vitatott, de ami a kendert illeti, már az időszámítás előtti évszázadokban tudunk kenderültetvényekről Indiában, és a növényből készült italt, a bhangot az Atharvavéda is Siva isten táplálékaként említi. Jóval később az indiai miniatúrafestészet számos alkotása örökítette meg Sivát, amint éppen bhangot présel, szűr, fogyaszt, vagy a fogyasztás utáni mámoros állapotot élvezi. Az újkorban Indiához társított ópiumot csak az arabok hozták be a 7. században, majd a gyarmatosítás időszakában a britek termesztették nagy mennyiségben, kínai exportra.
A görög medicinához hasonlóan a hagyományos indiai ájurvéda-orvoslás is az életelemek elméletére épül. A hinduk úgy vélték, hogy a test három alapvető elemet tartalmaz, a makrokozmosz három univerzális elemének, a levegőnek, a tűznek és a víznek mikrokozmikus megfelelőjét. A görögöknél az emberi viselkedést befolyásoló életelemek száma négy volt. Mind a görög, mind az óind medicina szerint az egészség az életelemek egyensúlyától függ, és a görög szemlélethez hasonlóan az óind kórtan is az életelemek egyensúlyának megbomlásában látta a betegségek okát.
Vajon miféle betegségeket gyógyítottak a fenti módon? Renner Zsuzsanna szerint az orvostörténet a Védák és a klasszikus orvosi tankönyvek tünettanából nehezen bogozza ki, milyen betegségeket ismert valójában az indiai orvoslás. Szusruta művében 1120 betegséget említ, ami óriási számnak tűnik, ám ez elsősorban tüneteket jelent. A szanszkrit szövegek értelmezése alapján mindenesetre az indiaiak ismerték többek között az izomsorvadást, a fekélyeket, a leprát, a sárgaságot, a maláriás lázat, a daganatokat, valamint számos fog-, száj-, szem- és fülbetegséget is. Mindezeket pedig a szél, az epe és a nyák túlsúlyának összetétele alapján osztályozták. Feltétlenül említést érdemel, hogy a magyar nyelvű szakirodalomban Hints Elek, Benedek István és Nemes Csaba foglalkozott az indiai orvostörténet fenti kérdéseivel, rávilágítva számos nehézségre is, amellyel az orvostörténet kutatóinak az ókori szövegek fordítása és értelmezése terén meg kell küzdeniük.
A szerző történész.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/I. számában jelent meg.