Fotó: Fehér Ház/X
Kosztur András
17/11/2025 22:00
Néhány hónappal ezelőtt az Eurázsia magazin lapjain arról írtam, hogy immár Amerika kíván forradalmi szerepet játszani a világpolitikában, és hozzá képest a globális Dél az, amely hirtelen „konzervatív” pozícióba kényszerült. Kiindulópontom az volt, hogy a világpolitika meghatározó folyamata immár a Kínával és Oroszországgal kiegészült déliek felemelkedése, amely mára elkerülhetetlenül súlyponteltolódáshoz vezetett, a jövőben pedig ez csak fokozódni fog. Donald Trump és csapata pedig éppen ezt ismerte fel, és ennek a még sérülékeny folyamatnak próbál néhány hirtelen mozdulattal elébe vágni, hogy az új világrendnek is az Egyesült Államok lehessen a meghatározó hatalma.
tekintélyes része – sőt néha mintha maguk Trumpék is – elfeledkezett volna arról, hogy utóbbi az előbbiből következik, tehát Trump lépései nem Amerika erős pozícióiból, hanem éppen ellenkezőleg, azok meggyengüléséből fakadnak. Ennek nyomán az az „ellenforradalmi” várakozás a trumpi forradalom kapcsán, amely egyszerűen csak az Egyesült Államok vezető szerepének helyreállítására számított, szükségszerűen tévesnek bizonyult.
Mindennek eredményeképpen az Egyesült Államok továbbra is keresi a helyét az új világrendben, amely a Washingtonban bekövetkezett változások hatására csak még gyorsabban kezdett formálódni. Ma már csupán Brüsszelben és néhány európai fővárosban próbálnak úgy tenni, mintha továbbra is fennállna a Nyugat globális vezető szerepe: a keleti és déli országok után maga az USA is beletörődött abba, hogy mások akaratával is számolnia kell.
Abban azonban a Trump-adminisztráció elszámolta magát, hogy pontosan hány másik szereplőre kell tekintettel lennie. Az elmúlt tíz hónap viszont jó tanulóidőszak volt ilyen szempontból számukra. Az új amerikai vezetés tudta, hogy Oroszországgal és Kínával szemben a diktátumok már nem működnek, és még ha az erő pozíciójából is, de kompromisszumra kell törekednie a megvalósíthatatlan teljes elszigetelés vagy stratégiai győzelem helyett.
Azzal viszont nem számoltak, hogy az Egyesült Államokkal hagyományosan jó viszonyt ápoló Brazília és India meggyőzése is kemény dió lesz. Ezenkívül az amerikai vezetés egy sor különféle konfliktus rendezésében próbált közvetíteni, így testközelből tapasztalhatták meg a komplex ellentétek világát. Ahol gyakran a saját szövetségeseik okozzák a legnagyobb fejtörést: az Európai Unió, Ukrajna vagy Izrael meglehetősen önfejű viselkedése elég sok foltot ejtett a gyors béketeremtésben bízó Trump magabiztos kommunikációja által kialakított képen.
A mainstream sajtó világszerte képtelen arra, hogy ezeket az eseményeket nagyjából értéküknek megfelelően kezelje. Jellemző erre az amerikai–indiai vita esete, amelyet sokan írtak le úgy a tianjini találkozók után, mintha a hagyományosan amerikaiakkal szövetséges India Oroszország és Kína felé „fordult” volna az amerikai nyomás hatására, ha pedig végül sikerül megegyezniük Washingtonnal, úgy bizonyára ismét amerikai oldalon könyvelik el őket. Holott az indiaiak nem állnak senki oldalán, csak a saját magukén: az új világrend főszabály szerint ilyen akaratok sokaságából áll majd, a nemzetközi kapcsolatok rendszerét pedig egyetlen hegemón központ diktátumai helyett diplomáciai gesztusok és kibogozhatatlan háttéralkuk szövevénye fogja alkotni.
Ez nem jelenti azt, hogy kudarcot vallott a trumpi politika, sőt számos tekintetben effektívnek bizonyult, ehhez azonban megfelelő rugalmasságra volt szükség, amely a jövőben is elkél majd. Az Egyesült Államoknak át kell értékelnie saját szerepét a világpolitikában, és rövidesen kommunikációját is a valós lehetőségeihez kell igazítania. Félreértés ne essék, továbbra is a világ egyik vezető hatalmáról van szó, a hangsúly azonban jelen esetben az egyiken van.
Mindezekből sokan következtethetnek arra, hogy győzött a Kelet és a Dél, ami részben igaz. Putyin szavaival élve azonban az új hatalmak nem formálják, hanem formálissá teszik a világrendet, amely az erőviszonyok természetes átalakulásával változott meg. A nyugati hegemónia vége eldőlt: a kérdés az, a Nyugat elszigeteli-e magát, vagy alkalmazkodik. A globalizáció nem ért véget, csak ideológiát váltott: az unipoláris hegemónia helyett a civilizációk sokféleségére és a kölcsönösen előnyös együttműködésekre épül. A régi globalizmus, amit a régi vágású, nyugati globalisták és progresszívek képviselnek, ezzel szemben a megállíthatatlan hanyatlás politikájává vált.
A szerző történész, geopolitikai szakértő.
A cikk az Eurázsia 2025. novemberi számában jelent meg.
