Fotó: AFP/Roberto Schmidt
Szakáli Máté
25/02/2025 08:00
Az Egyesült Államok az ötödik legnagyobb kétoldalú fejlesztési partner Délkelet-Ázsiában, a teljes fejlesztési finanszírozás 4%-át adja, és 2015 óta körülbelül 10 milliárd dollár értékű finanszírozást nyújtott. Ennek a - főként az USAID által kezelt - segélynek közel fele a nagyobb gazdaságokba, például Indonéziába és a Fülöp-szigetekre folyt, ahol a segélyek a kormányzati bevételek kis részét teszik ki. Ezekben az országokban a felfüggesztés aligha vehető észre. A segélyek befagyasztása azonban gyengítheti a civil társadalmakat: a jó kormányzást elősegítő kezdeményezések - amelyek az amerikai segélyek 22%-át teszik ki - a civil társadalmat, a bűnüldözést és az igazságszolgáltatási rendszerek megerősítését támogatták.
Az egészségügyben, ahol az Egyesült Államok a regionális segélyek 10%-át nyújtja, a felfüggesztés olyan kritikus programokat fenyeget, mint a táplálkozási kezdeményezések, valamint az anya- és gyermekegészségügy. Míg a PEPFAR, a HIV/AIDS elleni kulcsfontosságú program, elvileg mentesül a felfüggesztés alól, az az amerikai egészségügyi segélyeknek csupán 10%-át teszi ki, így sok más program sorsa bizonytalan.
A legnagyobb teher Mianmarra és Kambodzsára hárul. Bár az amerikai segélyek az ezekben az országokban nyújtott összes segélynek csupán 7%-át, illetve 6%-át teszik ki, az egészségügyben és az oktatásban kulcsszerepet játszanak. Ezen országok polgárai számára a befagyasztás így nem csupán bürokratikus szünetet jelent, hanem potenciális elmaradást a fejlődésben. A humanitárius segélyek mentesülése a felfüggesztés alól ugyanakkor pozitívum, hiszen Washington a legnagyobb humanitárius adományozó Kambodzsában, Mianmarban és Kelet-Timorban. Ha ezt a kivételt jól hajtják végre, akkor a válságok sújtotta közösségeknek nyújtott célzott támogatások folytatódhatnak, még a szélesebb körű segélycsökkentések közepette is.
A csökkentéseknek és felfüggesztéseknek legjelentősebb hatása valószínűleg az Egyesült Nemzetek Szervezeténél lesz érezhető, beleértve az olyan ügynökségeket, mint az Élelmezési Világprogram (50%-ban az USA által finanszírozott), az ENSZ Menekültügyi Főbiztosa (36%) és az Egészségügyi Világszervezet (15%). Délkelet-Ázsia esetében az ENSZ viszonylag kis fejlesztési partner, a teljes támogatásnak mindössze 0,6%-át adja. Az ENSZ-finanszírozás negyedével történő csökkentése azonban komoly zavarokat kelthet a régió legszegényebb és politikailag leginstabilabb országaiban. Ráadásul, ha az amerikai elnök követi a Project 2025 tervezet tanácsát, az az USA kivonulásához vezethet a Világbankból és a Nemzetközi Valutaalapból is, amely további pénzügyi bizonytalanságot keltene Délkelet-Ázsiában is.
A fő kérdés az, hogy a jelenlegi intézkedések egy átmeneti zavar vagy az USA szélesebb körű kivonulásának jelei? Ha az utóbbi, akkor Délkelet-Ázsiának fel kell készülnie egy olyan jövőre, amelyben a regionális fejlődés egyik pillérét eddig adó amerikai támogatás többé nem lesz adott. A helyzet jóllehet módot is ad a többi fejlesztési partner érdemibb bevonására: az amerikai segélyek hiánya keltette űr betöltésére a helyiek által megbízható partnernek tartott Japán mellett éppen az Európai Unió lenne a legalkalmasabb.
A szerző az Eurázsia Központ kutatója