Fotó: Hegedüs Róbert
Lévai Ferenc
05/09/2023 21:30
– Hogyan kezdődött az ázsiai edzői kaland?
– Kínába a Nemzetközi Kajak-kenu Szövetség (ICF) ajánlásával kerültem négy éve. Tianjinbe hívtak, ahol több mint fél évet töltöttem. Erőnléti edzőként több mint tíz sportággal kellett egyszerre foglalkoznom. Ezután Guizhou festői szépségű tartományába „vezényeltek” át. Itt az első pár hónap alatt kajakos, kenus, illetve evezős versenyzőkkel dolgoztam, majd két év koncentrált munka következett a női kenusokkal, akik két évvel ezelőtt arany-, illetve ezüstérmet nyertek a Kínai Játékokon. Ők az elmúlt versenyszezonban minden nemzetközi versenyen a dobogón álltak. A kimagasló eredmények olyan nemzetközi reputációt hoztak, hogy többek közt a Japán Kajak-kenu Szövetség már közvetlenül engem keresett meg. Tudásom és elhivatottságom hozta ezeket a lehetőségeket. Rengeteg új tapasztalattal gazdagodtam, nem utolsó sorban sokat tanultam, illetve folyamatosan tanulok.
– Milyen képe volt az ázsiai sportvilágról korábban, és mit tapasztalt ahhoz képest?
– Ez a rálátás viszonylag korlátozott volt, nemzetközi sporteseményeken találkoztam velük, láttam különböző szintű törekvéseiket, de a műhelytitkok tekintetében zárva vannak a világ előtt. Mindenképp kiváltságnak élem meg, hogy ázsiai nemzetekkel dolgozhatok együtt és testközeli tapasztalatokra teszek szert, mert olyan színekkel tarkítják rálátásomat, melyek nélkül elképzelhetetlen a globális szemlélet kialakítása. Ez elengedhetetlen a sport és a hozzátartozó üzleti, illetve kulturális viszonyok kapcsolatának megértéséhez.
– Milyen alapvető különbségek vannak az európai és az ázsiai sportvilág között?
– Japán és Kína viszonylatában az első és legnagyobb meghatározó szegmens a gazdasági háttér és a sport finanszírozása. Kína alapvetően egy rendkívül domináns politikát folytat a sport terén. Ez olyan irányt mutat a társadalmon belül, hogy az élet ezen területén sem elfogadható más, csak a legeslegjobb, és saját mércéjük szerint sokszor még ez sem elég. A pihenés és hátra dőlés nem ismert fogalom a versenysportban. Japán már lényegesen mérsékeltebben kezeli ezt a történetet, kulturálisan a világtól elszigetelt moráljával és társadalmi hierarchiájával, illetve az ezen belül alkalmazott kommunikáció avagy érvényesülési képletek tükrében egy jóval puhább hozzáállást alakított ki magának az élsportban. Ugyanakkor a sikerre és csillogásra ők is szomjaznak. A japán sportvezetőség felismerte: a reform elkerülhetetlen, ha eredményekben fel akarnak zárkózni. A munka és törekvés zajlik, de egy több ezer éves kultúra alapjaira épült szemléletet nem lehet egyik napról a másikra átírni.
– A négyévente – általában az olimpia utáni évben – megrendezendő Kínai Játékok milyen helyet foglalnak el a versenynaptárban?
– Fontosabbak, mint az olimpia. Ez a saját eseményük, ami szakasztott mása a nyári olimpiai játékoknak: ugyanannyi versenyző, ugyanazok a sportágak és ugyanazok a versenyszámok. Infrastruktúrában is hasonlóan nagy beruházás, a különbség az, hogy ezen a versenyen kizárólag kínai versenyzők és edzők vesznek részt. További különlegessége, hogy a sportolók és sportszakemberek számára is lényegesen több pénz van benne, mint az olimpiában, éppen ezért az indulási jog megszerzése is sokkal nehezebb. Az olimpiai kvóta elosztása globális illetve kontinentális. Nézzük meg a számok tükrében a kajak-kenut: száz ország nagyjából húsz fős válogatottakkal indul a kvótáért az olimpiai számokban, ez összesen kétezer sportoló. Ezzel szemben Kínában több százezer versenyző indul ugyanazért a pár sportági kvótáért. Óriási a belföldi reklámértéke is a Kínai Játékoknak, már csak a helyi nézőszám miatt is, ami vetekszik az olimpiáéval. Aki Kínai Játékokat nyer, abszolút nemzeti hős és egy életre megoldódnak az anyagi gondjai.
– Mennyire jellemző a külföldi szakemberek bevonása a kínai és a japán sportba?
– Jellemző, több okból is. Az ázsiai országok is sokat tanultak az elmúlt évtizedekben a külföldi szakértelem bevonásának köszönhetően. Rájöttek, hogy nem minden arany, ami fénylik, számos melléfogás és kudarc árán jutottak a felismerésre, hogy nem minden volt élsportoló tudja átadni azt az elméleti és gyakorlati tudást, amit ő versenyzői pályafutása alatt alkalmazott. Illetve, bármilyen pazar szakmai önéletrajzzal rendelkezik a kolléga, az nem feltétlenül fedi a valóságot, és azért, mert valaki egy adott sportágban sikeres országból érkezik, még nem biztos, hogy birtokában van a megfelelő receptnek.
– Mindkét ország rendezett nyári olimpiát ebben a században, Peking télit is. Milyen jeleivel, hatásaival találkozott ennek?
– Kína mindig az aktuális jelennel, projekttel foglalkozik, nem nézelődik hátrafelé, mivel bármilyen magasra is jutottak, sosem elég és sosem elég gyorsan, ez náluk szinte minden területen meghatározza a hozzáállásukat. Japánnak viszont már sokkal inkább csak ez az opció maradt, a rendszer teljes és működőképes reformjáig. Többek közt a magam szakterületén, pont e célból vagyok itt. Érdekes módon az átalakítandó rendszerük koporsójában az utolsó szög éppen a tokiói olimpia volt.
– Hatással volt a gondolkodására, szakmai munkájára Ázsia?
– Minél több helyen dolgozom, annál több összefüggést látok át. A kezdeti „kultúrsokkban” felismertem azt az érték- és elvrendszert, amivel én érkeztem, magammal hoztam és bizony sok esetben fel kellett vennem az adott kultúra működési elveit, hogy azok segítségével tudjam a helyes irányba terelni a dolgok menetét. Kihívásokban gazdag időszakokról beszélhetünk, ahol az eszköztáram folyamatosan bővül.
– Világ- és Európa-bajnok öttusázó felesége, Földházi Zsófia is elkísérte tavaly Japánba. Elképzelhetőnek tartja, hogy egy napon mindketten Ázsiában dolgozzanak edzőként?
– Több forgatókönyv is van e pillanatban az asztalon. A legnagyobb kincsem a családom és bármerre is sodor az élet, minden döntést Zsófival egyetértésben hozunk meg. Az élet rövid, igy aztán semmi esetre sincs kedvünk az értékes időt, ami adatott, külön tölteni, mi együtt szeretünk lenni.
A szerző sportújságíró, televíziós riporter.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/III. számában jelent meg.
