Fotó: iStock
Kő András
23/05/2023 07:30
Állok Phuket szigetén a Patong Beach-i öbölben, ugyanabban a reggeli órában, amikor a szökőár lecsapott a szárazföldre. Mezítelen lábamat nyaldossa a víz. Kémlelem a messzeséget. Ha figyelne rám valaki, talán egy dühös arcot látna, amely vádol; ahelyett, hogy megszentelném jelenlétemmel a tengert. Ezen a ponton is jöttek a szörnyek. És legázolták az édent. Nem kegyelmeztek senkinek, aki azt hihette, hogy a paradicsom előkertjébe tévedt, amikor a sziget partjára lépett.
Földbe gyökerezik a lábam, és beleképzelem magam abba az órába. A thai fiúk napágyakat rendezgettek, söpörtek. Így volt addig is, mindennap, s így lesz ezután is. A part illendően bókolt Poszeidónnak, a tenger istenének. Miközben – ahogy most is – mentőmellények száradtak a parton, egy magas tornyon. Futók rótták kilométereiket a víz mellett, hétköznapi batyuikat hátrahagyva.
S ebben a békés órában jött a cunami.
Felocsúdok. A képzeletet és a valóságot szembesítem, s így jön létre az az izgalom, amely minden utazás jellemzője. A csodáival, a csalódásaival. Láttam a pusztítás és a halál képeit, s látom most a megújult öblöt, s a többi érintett sziget partjait a thai térségben, az éttermekkel, a szállodákkal, az üzletekkel, a kirakatok ezreivel és az emberekkel, és nem hiszek a szememnek, hogy a katasztrófát néhány év leforgása alatt így ki lehetett heverni.
Az ember saját magán kívül lassan mindent megismer. Már régen elfeledte, hogy 2004. december 26-án hány emberéletet követelt a délkelet-ázsiai szökőár, az utóbbi idők legpusztítóbb természeti katasztrófáinak egyike. Vagy írhatom azt: nem vesz róla tudomást. Mementó sem hirdeti, hogy mi történt egyszer ezen a helyen. Újra az élet nagyüzeme Phuket szigete. Nem foglalkoznak azzal, hogy mi lesz holnap, csakis az a lényeg: mi van ma. Elnevezik a bajt tapasztalatnak, és mindjárt jobb kedvre derülnek tőle.
Keskeny, körülbelül tizenöt méter hosszú, könnyen billenő farmotoros bárkával járjuk körbe Phuket északi részén a Phangnga-öblöt, amelynek szigetei úgy emelkednek ki a tengerből, mint egy letűnt világ fegyverhordozói. Zárkózottan és bizalmatlanul, cseppet sem közlékenyen, csapatostul vagy magányosan állnak őrt, dacolva az idővel. A parttól tengeri ösvények vezetnek ki az öbölbe.
A szigetek büszkén viselik, hogy körbehajózzuk őket, és kikötünk némelyiknél.
Például a majmok szigetén, ahol ezek a szabadon élő, szemtelen barlanglakók csak arra várnak, hogy főtt kukoricadarabokkal tömjék tele a hasukat. A kukoricát az árusok kínálják, „szövetségben” a majmokkal. Monkey business ez, ahol lépre mennek a látogatók. A farmotoros bárkák egész nap szállítják az utasokat a szigetre, az etetés egész nap folyik, de a majmok mindig éhesek. Az egyik rácsap a nejlonzacskóra, amelyet a kezemben szorítok, kiszakítja, és a kukorica a földre hull – többen kapnak utána –, s ha nincs rátekerve az ujjaimra a fényképezőgép zsinórja, talán vinné azt is, hogy fotókat készítsen rólunk. Majomszemmel az elkorcsosult halandókról? Lehet, hogy ők és a darwinizmus ellenzői a visszafejlődésben hisznek?
A majmok rokonai és a többi állat Phukettől délkeletre, a nevezetes Phi Phi Don-szigeten – ahol a thaiföldi térségben a legnagyobb erővel, tíz-tizenöt méteres hullámokat vetve támadt a cunami – megérezték a veszélyt, és a magaslatokra menekültek a katasztrófa előtt. Egy helyütt azt olvastam, hogy a Phangnga tartomány partvidékén és szigetein számos Andamán-parti nomád családot (mokeneket) mentett meg a halálos hullámoktól a sok évszázados bölcsesség, mivel a település vénei – az állatokhoz hasonlóan – megérezték a veszélyt. Az óceán gyors visszahúzódása egyértelmű jel volt számukra, és gyorsan evakuálták az embereket.
Egy James Bond-film, Az aranypisztolyos férfi hívta fel a figyelmet a tengerből függőlegesen kiemelkedő, különleges formájú mészkősziklákra, a Phangnga-öbölben, amelyek rabul ejtették az egész világot. Azóta úgy tartják, hogy nem lehet meghalni addig, amíg az ember nem járt a James Bond-szigeten. Van benne valami. Ráadásul a titkos barlangok és a sziklaalagút is csábító erővel hatnak.
Másnap, harmadnap a Phukettől délkeletre fekvő Thai-öböl szigeteit járjuk körül. A szökőár igazi áldozatait. A hajó sem lélekvesztő bárka, hanem harminc-negyven személy szállítására alkalmas motoros. Társaink ausztrál fiatalok. Hosszabb, egy-másfél órás utazás után elzsibbad a fejbőr, kiváltképp, ha az ember a hajó orrában talál helyet, de kitisztul a tüdő, és a lélek lebeg. A thai idegenvezető, térképpel a kezében, nem azzal kezdi, hogy a szigetekről értekezik, hanem a cunamit ecseteli. Erre a beszédre hegyezi a fülét az utas, és erre borzad össze. A katasztrófa mindig érdekesebb, mint a szigetek regénye. Ezen már nem lehet változtatni. Egyébként könnyebb bármit is elhitetni, mint elhinni. A szárazföldön majd arra gondolok: minden mulandó. De amíg múlik, nagyon érdekes. Most még ezt az időszakot éljük.
A motoros a partszakaszoknál kisebb-nagyobb távolságokra horgonyoz le. S ahogy a Lázadás a Bountyn című film matrózai, mi is mezítláb sétálunk ki a sekély vízből a bársonyos fövenyre. Ott aztán az ajándékba kapott idő olyan rövid, hogy van miért perlekedni miatta. Rövid, hogy az ember bejárja a szigetet, és hosszú, hogy tétlenkedjék. Éppen ezért, amikor történetesen a Phi Phi Le-szigeten a partra lépünk, az emberek, megrészegülve a látványtól, hangya módjára össze-vissza futkároznak.
Legfőképp a kitalpalt ösvényeken kergetőznek ahelyett, hogy néznének és látnának. Másik csoportjuk azonban alámerül a vízben, és egyszerű búvárfelszereléssel felfedezni indul a tengeri élőmezőt: a finom mintázatú korallokat, vagy a gyönyörű angyalhalat, amelynek kattogó hangját a búvár is meghallja, avagy a rajban közlekedő fajokat. Titokzatos, elbűvölő, pártalan – olvasom és hallom. Mégis talán ekképpen összegezhetünk: jelző nélkül létezik a mélyben a sok gyönyörűség.
A Phi Phi-Don és a Phi Phi-Le valóban két gyöngyszem: pálmafákkal övezett öblök, valószerűtlen mészkőszirtek, és hosszú, homokos partok veszik körül. Szép az, ami a rossz ízlésű embereknek nem tetszik. Aki itt fanyalog, jobb, ha soha többet nem ül repülőgépre. Szépség és katasztrófa. Ez a két szó keveredik állandóan a tudatunkban. Az utazás egyébként is felfokozza, megsokszorozza az életünket.
Egyre gyakrabban mondogatjuk, hogy a földgolyó évről évre egyformább. Oda a mesebelisége és fűszere, de legfőképp a nyugalma. Hová menjünk? Hová meneküljünk? Tartogat-e még számunkra békés helyet a világ? Lám, a thai szigeteket is elérte a cunami, s hogy mikor jön újra, nem tudhatjuk. De a thai szigetek láttán az utazók gyakran így kiáltanak fel: „Itt tudnék élni!” S ez a mondat lényegében feloldja a bennünk rejlő szorongást és félelmet, értelmet adva vágyainknak és reményeinknek.
Állok Phuket szigetén a Patong Beach-i öbölben, ugyanabban a reggeli órában, amikor a szökőár lecsapott a szárazföldre, és kémlelem a messzeséget. A lila napernyők még összecsukva, de egyy jetski már hasítja az apró hullámokat. Piros dzsip gördül a homokon, és viszi a vízisízéshez szükséges kellékeket. Egy fekete kutya féktelen száguldásában és jókedvében rá-ráugrik a vízben fürdőzőkre. Mintha azt akarná jelezni: örüljetek az életnek.
A szerző újságíró.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/II. számában jelent meg.