Fotó: iStock
Varga Ádám
21/07/2025 18:57
Ezt a viszonyrendszert azonban már a 2010-es évek második felében is egyre több geopolitikai súrlódás érte, amelyek végül 2022-ben, az orosz–ukrán háború kitörésével és az arra adott uniós válaszreakciókkal mély és nyílt konfrontációba torkolltak. Mára nem pusztán gazdasági, hanem stratégiai kérdés lett abból, hogy rendezhetőek-e még a felek közötti energiapolitikai kapcsolatok.
Röviddel a háború előtt, 2020-ban hány százalékát tette ki az orosz energia az EU energiavásárlásainak tagállamokra lebontva? Ezek az arányok többnyire jelentősek, ugyanakkor nagy szórást mutatnak az egyes tagországok között.
A háború nyomán az Európai Unió példátlan szankciókat vezetett be Oroszországgal szemben. Ezeknek a szankcióknak egy része közvetlenül az energiaszektorra irányult. Betiltották az orosz nyersolaj tengeri behozatalát, az orosz cseppfolyósított földgáz (LNG) és szén importját, korlátozták az energiaszektorba irányuló beruházásokat, továbbá a kapcsolódó technológiaexport is célkeresztbe került. A földgáz esetén Oroszország maga is fokozatosan visszafogta, majd több irányból teljesen leállította a szállításokat, gyakran műszaki indokokra hivatkozva. A folyamat világosan jelezte, hogy az energia már nemcsak gazdasági kérdés, hanem politikai nyomásgyakorlásra alkalmas fegyver is lehet. Az EU felismerte saját sebezhetőségét, és gyors ütemű, részben kényszerű átalakulásba kezdett. Alternatív beszállítókat keresett, LNG-terminálokat épített, fokozta a megújuló energiaforrások arányát, és közös gázbeszerzési platformot hozott létre. Az irány egyértelmű: az orosz energia kiváltása már nem csupán távlati cél, hanem az új energiapolitikai valóság alappillére.
A változás ugyanakkor nemcsak Moszkva és Brüsszel között okozott törést, hanem az uniós tagállamok között is repedéseket idézett elő. A visegrádi négyek példája jól mutatja, hogy az energiapolitika nem pusztán technikai, hanem nemzetstratégiai kérdés is. Lengyelország és Csehország már korábban is törekedett az orosz függés mérséklésére, és a háborút követően határozottan kiálltak a szigorú szankciók és az energetikai leválás mellett. Ezzel szemben Magyarország többször is jelezte fenntartásait, és az orosz kapcsolat megőrzésének észszerűségét hangsúlyozta. A magyar álláspont szerint a diverzifikáció nem zárhatja ki a keleti irányt, sőt hosszú távon elkerülhetetlen lehet a kapcsolat újraépítése.
Szlovákia átmeneti álláspontot képviselt, bár támogatta a közös uniós fellépést, saját gazdasági sebezhetősége miatt óvatosabb politikát folytatott. E négy ország eltérő helyzete és politikai megközelítése jól tükrözi az EU belső vitáit és azt, hogy az energiapolitika terén a teljes egység még mindig korlátokba ütközik.
Ezeket a feszültségeket jól szimbolizálja a német– orosz energetikai együttműködés csúcspontját jelentő Északi Áramlat-2 vezeték sorsa. A projekt kivitelezése évekig politikai viták kereszttüzében zajlott, különösen a keleti tagállamok és az Egyesült Államok fejezte ki nemtetszését a vezeték megépítésével kapcsolatban. 2022-ben, az Ukrajna elleni támadás után a német kormány azonnal leállította a vezeték engedélyezését, a már megépült infrastruktúra pedig kihasználatlanul maradt. Ez nemcsak gazdasági veszteség, hanem a korábbi német energiapolitika kudarca is, amely hosszú ideig a szoros orosz együttműködésen alapult. A történet rávilágít arra, mennyire törékeny lehet az a bizalom, amelyre egy egész kontinens energiaellátása épül.
A jelenlegi helyzetben nehéz reálisan számolni a kapcsolatok rövid távú helyreállításával. Az EU részéről a szankciók esetleges enyhítése csak világos feltételrendszer alapján történhet meg. Idetartozik a fegyveres harcok befejezése, a megszállt területek elhagyása, valamint a nemzetközi jog alapelveinek tiszteletben tartása. Oroszország részéről azonban egyelőre nem látszik valódi hajlandóság e feltételek teljesítésére. A jelenlegi orosz külpolitikai irányvonal továbbra is konfrontatív, a Nyugattal szemben ellenséges. A két fél álláspontjának fényében az energiapolitikai feszültségek inkább mélyülni, mintsem enyhülni látszanak. A gazdasági racionalitást ma már messze háttérbe szorítja a biztonságpolitikai megfontolás.
Mindez nem zárja ki teljesen a hosszú távú rendeződés lehetőségét. A geopolitikai realitások folyamatosan változnak – egy esetleges politikai változás Oroszországban, egy újabb európai energiaválság vagy akár a globális energiaellátási kapacitások átrendeződése új esélyt teremthet a felek közötti együttműködésre. Kérdés azonban, hogy az elmúlt évek bizalomvesztése után kialakítható-e egy új alapokon álló kapcsolat, vagy meghatározó marad a biztonságpolitikai fókuszú energetikai megközelítés. Az Európai Unió jelenleg a „posztorosz energiakorszak” kiépítésén dolgozik új partnerekkel, új forrásokkal és új tervekkel. Ez a folyamat nem zárható le rövid időn belül, de az irányát tekintve egyértelmű.
A kérdés végső soron tehát az, hogy politikailag kívánatos lehet-e még valaha az energetikai kapcsolatok újjáépítése. A végleges, egyöntetű választ ugyan még nem nyilatkoztatták ki, ám világosan látszik, hogy az Európai Unió energiapolitikája soha többé nem lesz ugyanaz, mint a háború előtt volt. Az orosz energia helyét fokozatosan új szereplők veszik át, ez a folyamat pedig bármilyen lassú és költséges is, visszafordíthatatlannak tűnik.
A szerző a Budapesti Metropolitan Egyetem hallgatója.