Fotó: iStock
Vitéz Anita
06/12/2023 17:56
Az utolsó kérdéssel kezdve: a betlehemi csillagként elhíresült jelenség minden bizonnyal nem üstökös, hanem egy bolygóegyüttállás volt: a Jupiter és a Szaturnusz közelítése Krisztus előtt 7-ben. Az, hogy szorosan megközelíti egymást a két bolygó, nem igazán különleges, hiszen tizenkilenc évente előfordul – például a tavalyi, 2021-es karácsony előtti napokban is volt ilyen. A Kr. e. 7-es égbolton viszont valami ennél érdekesebb történt. Amikor ugyanis a bolygók a Nappal szembe, vagyis „oppozícióba” kerülnek, egy hurokpályát írnak le az égen. A szóban forgó év olyan volt, amikor mindkét bolygó egyszerre volt oppozícióban, és mind a kettő egyszerre írta le a hurokpályáját. Ebből következik, hogy három olyan időpont is volt az évben – egy tavasszal, egy szeptemberben, egy pedig novemberben –, amikor a kor emberei a Jupitert és a Szaturnuszt egészen szorosan láthatták egymás mellett. A hurokpálya dinamikája szerint ez úgy nézett ki, hogy az évben a tavaszi együttállásig a bolygók előbb közelítették egymást, aztán szétváltak, majd a szeptemberi együttállásig megint közeledtek, utána megint szétváltak, és novemberre ismét szorosan egymás mellé kerültek. Az év tehát ezért volt különleges.
Na de mi köze épp a Jupiternek és a Szaturnusznak a messiásváráshoz? Jupiter a királyoknak az istene, csillaga pedig királyi csillag. A Jupiterrel kapcsolatos jelenségeket az ókori babiloni csillagászat a nagy uralkodók születésével hozta összefüggésbe. Ezzel szemben a Szaturnusz viszont a nyugalom csillaga volt, hiszen a leglassabb bolygóként 29 évre van szüksége ahhoz, hogy megkerülje a napot. Mint a nyugalom csillaga, a „nyugalomnap” – azaz a sabbat – jelképe, ezért zsidó csillagnak is hívják.
A két égitest különleges együttállását még egy fontos jelenség egészítette ki: a tavaszpont éppen ekkor ment át a Kos csillagjegyből a Halak csillagjegyébe, ez pedig a csillagtudósok szerint világkorszak-váltást jelentett. A tavaszpont ugyanis nagyon lassan vándorol csillagképről csillagképre, a bölcsek pedig a csillagképhez társított tulajdonságokat fölfedezni vélik a kétezer éves ciklusokban is. Kr. e. 4000-től 2000-ig például a Bika csillagképben járt a Nap, 2000-től Krisztus születéséig pedig a Kosban. A Kos a harc, az erő, a foglalás, a területfoglalás tulajdonságait foglalja magába – talán nem véletlen, hogy ez épp a hullámzó nagybirodalmaknak korszaka volt. A Krisztus születésével kezdődő Halak azonban „vizes” csillagkép, amelyben keresztényként könnyen fedezhetjük föl magát a keresztség szertartását és a keresztvizet is.
A sok különlegesség – a Jupiter-Szaturnusz együttállás, illetve a tavaszpont átlépése – igencsak fölkeltette a babiloni káldeus bölcsek kíváncsiságát. Az égi jelek mind arra mutattak, hogy hamarosan egy nagy, isteni király fog születni.
Adódik a kérdés, hogy vajon miért pont Izraelbe mentek. Ezt valószínűleg nem a csillagokból olvasták ki, hanem írott szövegek és a hagyomány alapján jól ismerték a zsidók királyáról szóló jövendöléseket, többek között azért, mert Dániel próféta és Deutero Izajás – aki Izajás könyvében a jövendölések szerzője – is Babilonban élt.
Az evangéliumokból tudjuk, hogy miután a káldeus bölcsek közel kétezer kilométert utaztak, Jeruzsálembe mentek először, hiszen Heródes, az akkori zsidó király udvarában keresték a messiást. Heródes megriadt, annyira azonban megőrizte hidegvérét, hogy a tudós farizeusoktól még titokban megkérdezze, hol kell megszületnie a Messiásnak. Ők pedig fölmondták az írásokból jól ismert próféciát, miszerint Betlehemben, Dávid városában kell megszületnie.
„A csillag, melyet napkeleten láttak, előttük haladt, amíg végre meg nem állt a hely fölött, ahol a gyermek volt. Amint megpillantottak a csillagot, igen megörültek” – írja Máté evangéliuma. Mire ugyanis a bölcsek Betlehembe értek, minden bizonnyal a Jupiter-Szaturnusz együttállásnak a harmadik, novemberi szoros közelítése ragyogott az égen. Pontosan ugyanekkor délnyugat felé nézve elég magasan látszott a bolygópáros, és alatta az állatövi fény – az ekliptikán szóródó, megvilágított bolygóközi por –, annak a fénykúpja ugyanis szépen fölvilágított a Jupiterig és a Szaturnuszig. Úgy tűnhetett, hogy a „betlehemi csillag”, vagyis a bolygóegyüttállás egy világító égi talapzaton áll, vagyis „megáll”. Minthogy Jeruzsálemtől délnyugatra fekszik Betlehem, az út végén értelemszerűen ez a jelenség látszott az égen.
Jézus eddigre már több hónapos lehetett – minden bizonnyal ezért ölet meg minden két évnél fiatalabb gyermeket Heródes – a bölcsek rövid kérdezősködéssel könnyedén kideríthették, hol lakik a szent család. Szintén az evangéliumból tudjuk, hogy a pásztorok jártak elsőként a gyermeknél, és „miután látták, elhíresztelték azt is, amit már előbb megtudtak a gyermekről [az angyaltól, aki a születést hírül adta]”, és „aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok elbeszélésén” – írja Lukács evangéliuma. Eddigre lezajlott a gyermek körülmetélése, valamint Mária tisztulása, amely után Jeruzsálembe vitték Jézust, hogy a templomban bemutassák. Az idős Anna prófétaasszony és Simeon jövendölése ekkor hangzik el.
A történet folytatását ismerjük: miután a napkeleti bölcsek eltávoztak, Józsefnek éjjel megjelent álmában az angyal, aki azt mondta, „kelj föl, fogd a gyermeket és anyját, és menekülj Egyiptomba”, Heródes ugyanis keresi a gyermeket, hogy megölje. Így pedig beteljesedett Ozeás próféta jövendölése is, aki azt mondta, „Egyiptomból hívtam az én fiamat”.
A szerző történész.
(A cikk Kiss Áron Keve, a Svábhegyi Csillagdát üzemeltető Magyar Csillagászat Nonprofit Kft. ügyvezetőjével készült korábbi beszélgetés alapján készült.)