Fotó: AFP/Hemis Guiziou Franck
Baross Panni
23/05/2023 08:00
Hátizsákos utazóként érkeztem Ázsiába 2016 októberében. Soha nem jártam még előtte a kontinensen, az új, hátizsákos életformához tapasztalatul pedig mindössze egy korábbi tíznapos ciprusi–görögországi utazás szolgált. Mégis úgy éreztem, mennem kell. Felszámoltam tehát a kényelmes, biztonságos és jól ismert életem, s egy egyirányú repülőjegyet vásároltam a világ egyik legszegényebb országába, Nepálba.
Azzal a kósza gondolattal indultam útnak, hogy hat hónap csavargás után hazatérek, és folytatom az életem ott, ahol abbahagytam. Azóta már tudom, hogy ez nem lehetséges: akármennyi ideig tart ugyanis egy utazás, átformál – a régi élet örökre eltűnik. Az enyém pedig olyannyira szertefoszlott, hogy azóta is egy délkelet-ázsiai országban, Malajziában élek, az Indiai-óceán által körbeölelt Penang szigetén. Turizmust tanulok az itteni egyetemen, részt veszek a helyi hindu, buddhista, iszlám, szikh vallási ünnepeken, egész évben friss trópusi gyümölcsöket eszem, és élvezem, hogy a világ minden tájáról vannak barátaim. A világ egy nagy falu lett, végtelen lehetőséggel. Nekem pedig mi sem természetesebb, mint hogy aktív részese legyek ennek a világnak, ahol egységgé olvadnak az óceánok és a földrészek, ahogy a különböző kultúrák, vallások, nemzetiségek és bőrszínek is.
Mióta útnak indultam, más utazók százaival találkoztam: rövidebb-hosszabb ideig kapcsolódtunk egymással, mikor útjaink egy ponton összefutottak. Akadtak olyanok, akik konkrét célokkal és tervekkel érkeztek a beszélgetésbe, a legtöbben azonban inkább csak engedtük, hogy bármi megtörténhessen. A kérdés pedig ott motoszkált: vajon ők menekülnek valami elől, vagy keresnek valamit? Ugyanezt kérdeztem magamtól is: miért jöttem ide? Hagytam, hogy vigyen az áramlás, és megérkezzen a válasz, miközben az életem már egy teljesen új mederben folyt, a korábban elképzelhetetlen kalandok világában.
Nepálban egyetlen biztos pont volt csupán: még az útnak indulás előtt jelentkeztem önkéntesnek egy raftingtáborba, valahol félúton Katmandu és Pokhara között, a Trishuli folyó partján. A munkámért cserébe szállás gyanánt egy sátrat és ellátást kaptam. A többi önkéntessel a sebes sodrású folyó mellől cipeltük fel az emberfej méretű köveket a házépítéshez. Az életünk a folyó körül forgott: folyóvizet ittunk, folyóvízben fürödtünk, raftingoltunk a folyón.
Aztán egy falusi család látott vendégül. Reggelente kecskék ébresztettek, a fejükkel betolva a szobám ajtaját, olykor pedig a ház asszonya nyitott be a szobámba, hogy ott tegye fel a hindu szokásoknak megfelelően a kis piros pöttyöt, azaz a tikkát a homloka közepére.
Később egy hongkongi lánnyal túráztunk a Himalájában. A kövekkel kirakott lépcsőkön, a hordárok és a teherhordó szamarak útvonalán lépdelve a távoli hegycsúcsok napról napra elérhetőbbé váltak. A fagyos éjszakákon a csillagok mind ragyogóbban fénylettek a mélysötét égbolton. Az egyre kopárabbá váló tájon a 3500 méteres magasságot elérve megváltoztak a színek és a levegő sűrűsége is: kiélesedtek az érzékeim, mintha átléptünk volna egy másik dimenzióba. És ahonnan túrázva már nem, csak mászva mehettünk volna tovább, az Annapurna Base Campen értettem meg az újra és újra visszatérő és a néha soha nem távozó hegymászókat. Aki ugyanis meghallja ezeknek az óriási hegyeknek a hívását, azokat örökre magába szippantja végtelen erejük. Szinte megérintheti a csillagokat, s onnantól kezdve soha többé nem múlik el a vágy, hogy újra átélje azt az egységet, amit ez a végtelen erő – a természet ad.
A Royal Langkawi Yacht Klubba azért érkeztem, hogy felcsapjak tengerésznek egy vitorlás hajón, amely a következő egy hónapban a „munkahelyem” és az otthonom lett. Az Andamán-tengeren, Malajzia és Thaiföld nyugati vizein hajóztunk, és nagyrészt lakatlan szigetek mellett horgonyoztunk le. Én voltam a szakács, és néha segítettem kisikálni a hajót is.
Távol a városoktól, az emberektől, a térerőtől és internetkapcsolattól ismerkedtem meg igazán a tengerrel, ő pedig a barátom lett. Megtanultam tisztelni azt, amit nem irányíthatok: az áramlást, amikor egy kis csónakban ülve tehetetlenül sodródtam a nyílt óceán felé. Megtanultam néhány hajózási szakkifejezést és hogy hogyan kell jó gondját viselni egy vitorlás hajónak. Ivóvizet egy lakatlan sziget folyójából merítettünk. Láttam, hogyan élnek a tengeri cigányok. Éjjelente a tenger hullámai voltak a vánkosom, a csillagok pedig a háztetőm.
Olyan állatokat láttam, amilyeneket soha azelőtt. Megtudtam, milyen, amikor egy tintahal veszélyben érzi magát, s magából tintaszínű felhőt kilövellve igyekszik távol tartani a veszély forrását. Láttam színes, kicsi és nagy medúzákat, bohóchalakat, barrakudát, tengeri csillagot, sok pici rákot. Együtt úsztam cápákkal. Éjszaka, amikor az égbolttal együtt sötétségbe borult a tenger, a világító planktonok és medúzák olyanok voltak a vízben, mintha csak a csillagok tükörképei lettek volna. Hallgattam, ahogy a lakatlan szigetek állatainak hangjai betöltik az éjszakát. Minden nap esemény volt, ahogy a napkelte és naplemente színesre változtatta a tengert és a horizontot. Láttam villámlást a tengeren. Zivatart, verőfényt, teliholdat. Szivárványt eső nélkül, vakító napfényben.
Figyeltem és megértettem a tenger üzeneteit.
Az Indonéziában, a Szumátra szigetén levő Toba-tavat a világ valaha volt legnagyobb vulkánkitörése hozta létre. A mintegy 75 ezer évvel ezelőtti, 8-as fokozatú szupervulkán-kitörés két hétig tartott, még a távoli indiai szubkontinenst is beborítva vulkáni hamuval. A kutatások alapján ez az esemény tartós változást okozott az időjárásban, állatfajok haltak ki. A vulkáni kráter aztán feltöltődött vízzel: ez lett a nagyjából 100 kilométer hosszú, 30 kilométer széles Toba-tó, az óceánokat is lepipáló 500 méteres mélységével. Az itt elsüllyedt hajókat, belezuhant helikoptereket soha nem találták meg. A vulkáni kürtőben a megemelkedő és megszilárduló magma pedig egy szigetté formálódott a tó közepén: ez a Samosir-sziget, ahol az utak mellett zöldellő rizsföldek, a hegyekben kávé- és kakaóbabok, a kertekben pedig óriási, ízletes avokádók teremnek. Amikor a sok kis étterem valamelyikében avokádódzsúzt kértem, a tulajdonos csak kiment a hátsó kertbe, leszakította a gyümölcsöt a fáról, és elkészítette.
Amikor egy hosszadalmas utazás után – repülővel Szumátrára, kisbusszal a Toba-tóig, hajóval Samosir szigetére – megérkeztem, még nem ismertem ezeket a történeteket, de mindig fellélegeztem. A trópusi országok párás forrósága után egy külön világba csöppentem. A hatalmas tavat körülölelő hegyek elzárták a forró levegő útját, a szél a tó hűvös vizét keringette. És én élveztem a hűs szellő simogatását a bőrömön, és azt a fura és jóleső érzést, hogy hosszú, fullasztó hónapok után végre újra fáztam.
A szerző Malajziában élő, diplomás turisztikai menedzser és utazási blogger, kalandor.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/II. számában jelent meg.