Fotó: AFP_Xinhua_Shen Hong
Boros Eszter
01/04/2025 22:00
Az 1955-ös bandungi konferencia sok, máig ható tanulsággal bír, ám az egyik legérdekesebb közülük India és Kína kapcsolatát érinti. A találkozó – Sukarno akkori indonéz elnök szavai nyomán – úgy vonult be a történelembe, mint „a színesbőrű népek első, kontinenseken átívelő konferenciája”, jelentősége azonban még ezen is túlmutat. Bandung ugyanis példa arra, hogy Kína és India együttműködése még a legkiélezettebb nagyhatalmi versengés idején is képes felerősíteni a „harmadik világ” hangját. Ma, amikor a globális Dél érdekképviselete továbbra is erősen függ az indiai–kínai kapcsolatok alakulásától, érdemes áttekinteni, mi vezetett a „bandungi pillanathoz”, és min múlhat a hasonló „együttállás” a jövőben.
Az 1950-es évek elején a világ tele volt formálódó vagy már önálló új államokkal. Közéjük tartozott Dzsaváharlál Nehru gyarmati sorból függetlenedett Indiája és a Kínai Népköztársaság, amelyet a nemzetközi színtéren főként Zhou Enlai miniszterelnök képviselt.[1] [2] A két ország óvatos közeledése az 1954-es genfi konferencia idején kezdődött, majd Bandungban „ért célba”. 1954-ben Pekingben már aláírták az India és a kínai Tibet régió kapcsolatáról szóló egyezményt, amely az alapelvei miatt vált igazán híressé. A békés együttélés öt elvét – a későbbi bandungi zárónyilatkozat magját – tehát először Kína és India fogalmazták meg. Idetartozik
(1) a területi integritás és a szuverenitás tiszteletben tartása,
(2) az agresszió kizárása,
(3) a belügyekbe való be nem avatkozás,
(4) az egyenlőség és a kölcsönös előnyök, valamint
(5) a békére törekvés.
Nehru és Zhou az öt elv tényleges elfogadásáról kívántak még jobban meggyőződni, amikor 1954‑ben ellátogattak egymás országaiba. Az indiai miniszterelnök tapasztalatai kulcsszerepet játszottak abban, hogy a bandungi konferenciát előkészítő „colombói négyek”[3] Kínát is meghívták a tanácskozásra. Zhou Enlai így 29 afrikai és ázsiai állam sorában képviselhette a népköztársaságot – ráadásul ez volt az első nemzetközi csúcstalálkozó, ahol a Szovjetunió nélkül lehettek jelen.
A bandungi értekezlet tízpontos nyilatkozattal zárult, amely a fentiek mellett deklarálta például a rasszok egyenlőségét, elutasította a nagyhatalmak által egyoldalúan szervezett katonai tömböket és a külpolitikai nyomásgyakorlást. E kitételekkel a gyarmati múltú országok – így Kína és India is – azonosulni tudtak. Az egyetértést a közös ázsiai tudat, a békevágy, a fejlődő világ képviselete iránti igény és a hasonló gazdasági kihívások szintén alátámasztották. Peking és Delhi között mindez azonban még nem lett volna elég az együttműködéshez – annak hátterében sajátos érdekegyezés állt.
Kína és India érdekeinek találkozása Bandung időszakában
A konferencia sikere egyaránt kedvezett Nehru külpolitikájának és Peking „mosolyoffenzívájának”. Az utóbbi arról szólt, hogy sok viharos év után a népköztársaságnak konszolidálnia kellett a helyzetét a nemzetközi színtéren. Véget kellett vetni a külső fenyegetéseknek, az USA-val való háború rémének, sőt Mao Ce-tung az ENSZ-ben is el akarta foglalni a Kínának fenntartott helyet.[4] Zhou ezért mérsékelt, megegyezésre hajló hangot ütött meg a világpolitika fórumain, és igyekezett eloszlatni azokat a félelmeket, hogy Kína ázsiai hegemóniára törne, vagy támogatná a szomszédos országok kommunista mozgalmait.
A kapcsolatépítéshez Pekingnek eleinte szüksége volt közvetítőkre, India pedig kiváló jelöltnek ígérkezett. Nehru a modern India formájában szintén egy új államot igyekezett konszolidálni, amelynek jövőjét az el nem kötelezett nemzetek sorában képzelte el. Fontos szerepet szánt országának egy olyan semleges, békés, kölcsönös bizalomra és együttműködésre épülő Ázsiában, amelyben senki sem akar birodalmat építeni. Nehru szilárdan hitte, hogy a tartós béke nem képzelhető el Kína kirekesztésével. Ezért igyekezett elősegíteni, hogy Zhou értő fülekre találjon nemcsak a fejlődő világban, hanem az USA-ban is. Pekingnek különösen Washington irányában volt szüksége „összekötőre”, tehát a két fél szándékai jól összetalálkoztak. Ezért még elvi eltéréseiket és határvitáikat is képesek voltak félretenni (egy időre). Nehru elismerte Tibet Kínához tartozását és hajlandó volt feladni a gyarmati korból örökölt privilégiumokat (a kereskedelmi és katonai ellenőrzőpontokat) a területen.
Tartós kihívások
Indiának is köszönhetően Kína elszigeteltsége valóban oldódott, így az USA-val 1954-től rendszeresek lettek a nagyköveti szintű tárgyalások. 1958-ra azonban már nyilvánvalóvá vált, hogy Peking „mosolyoffenzívája túl jól sikerült”, vagy – másképp fogalmazva – Bandung szellemisége nem mindenkinek ugyanazt jelentette. A második tajvani válság[5] során Peking ismét kisebb, Tajpej fennhatósága alatt álló szigeteket bombázott, mire a harmadik világ országai – élükön Indonéziával, Burmával és Indiával – sorra jelentkeztek békekövetként és az ENSZ elé akarták vinni az ügyet. Kína ekkor viszont már nem kért a közvetítőkből, és a békés rendezés elve helyett a mások belügyeibe való be nem avatkozás elvét hangsúlyozta. A kínai vezetés ugyanis a legérzékenyebb belső ügyének tekintette Tajvan státuszát, ezért a Washingtonnal való közvetlen tárgyalás és az ENSZ kikerülése mindennél előrébb való volt számára.[6]
India jelentősége tehát leértékelődött Peking szemében, ráadásul a felek közé visszaférkőzött a gyanakvás. Nem lehetett felülírni az ideológiai különbségeket a demokratikus (sokban a brit örökséget folytató) India és a kommunista Kína között. Peking egyre kevésbé bízott Delhiben, amely az USA-tól és a Szovjetuniótól megszerezhető gazdasági előnyöket egyaránt igyekezett kihasználni.
Valójában India és Kína is saját magát szánta a fejlődő világ vezetőjének, a legnyíltabb érdekütközés mégis a közös határszakasz miatt bontakozott ki közöttük. Míg India a gyarmati időkben meghúzott határt tekintette irányadónak, Kína elutasította azt. Az 1962-ben kirobbant fegyveres összecsapás hosszú időre véget vetett a „Hindi Chini Bhai Bhai” (India és Kína testvérisége[7]) korszakának. A háborúban India alulmaradt, a fiaskó miatt pedig Nehru doktrínáját egyre inkább a nemzeti erőn alapuló politizálás váltotta fel.
Napjaink kapcsolatai
A továbbiakban Kína érdekei már sokkal inkább India ellenfelével, Pakisztánéval vágtak egybe, amellyel máig szorosan együttműködnek (például a Kína-Pakisztán Gazdasági Folyosó kiépítésével). A történelem kereke viszont ismét úgy fordul, hogy a globális Dél két legnagyobb hatalmaként Delhinek és Pekingnek megéri együttműködni. Az elmúlt időszakban több nemzetközi formáció – különösen a BRICS[8] – kettejük aktív részvételével nőtte ki magát. A BRICS‑országokban közös, hogy elutasítják az egypólusú világrendet, helyette a multilaterális együttműködést, a fejlődő világ arányosabb képviseletét szorgalmazzák. India és Kína a védelmi fókuszú Sanghaji Együttműködési Szervezetben (SCO) is tagok.
A határfeszültségek most épp enyhülni látszanak, mivel Narendra Modi indiai kormányfő és Xi Jinping kínai elnök a 2024-es kazanyi BRICS-csúcstalálkozó margóján megállapodtak a vitatott határszakasz menti járőrözés rendjéről. Ezzel legalább a legutóbbi, 2020‑as határincidens előtti viszonyokat sikerült helyreállítani. A megegyezés több más kérdésre is kiterjedt, például a közvetlen légijáratok újraindítására és az indiai zarándokok fogadására.
Gazdasági szempontból India egyelőre jobban függ Kínától, de a demográfiai trendek miatt ez idővel változhat. A technológiai színtéren természetesen Indiát és Kínát sem kerüli el a versengés. Mégis kijelenthető, hogy az USA-hoz való viszony a legkritikusabb a kapcsolatuk jövőjére nézve. A „barátsággal vegyes gyanakvás” légköre továbbra is megvan, mert India stratégiája ma is az el nem kötelezettségen vagy – modern kifejezéssel – a multivektoros külpolitikán alapul. Ennek jegyében Delhi olyan formációkhoz is csatlakozott, mint a Quad, azaz az USA-val, Ausztráliával és Japánnal közös biztonságpolitikai platform. Ebben a kínai befolyásszerzés (az Övezet és Út Kezdeményezés) ellensúlyozásának igénye motiválja Indiát, az USA tehát fontos partner számára, ami bizalmatlanságot kelt Pekingben.
Ahogy az ötvenes években, úgy ma is igaz, hogy a globális Dél igen heterogén csoport, amelyet nehéz tartósan egy irányba kormányozni. A gerincét adó India–Kína-kapcsolatok ingaként működnek, amely gyorsan képes átlendülni az egyik irányból a másikba. Bandung után 70 évvel az ellentétes és közös érdekek épp közel azonos erővel hatnak, ami magában hordozza a lehetőséget, hogy a feltörekvő világ egyes ügyeiben ismét konszenzus szülessen Delhi és Peking között.
A szerző a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Nemzetközi kapcsolatok igazgatóságának nemzetközi tanácsadója.
Lábjegyzetek:
[1] A cikkben a Kína megnevezés alatt a Kínai Népköztársaságot értjük.
[2] Hazánkban közismert nevén (magyaros átírásban) Csou En-laj.
[3] Indonézia, Burma (ma Mianmar), India és Ceylon (ma Srí Lanka).
[4] Amelyet akkor még a Tajvanra visszaszorult Kínai Köztársaság tartott magánál.
[5] Az első 1954-1955 között zajlott, lezárásához pedig Zhou Enlai Bandungban képviselt óvatos hangvétele vezetett el.
[6] Még azon az áron is, hogy Tajvan „visszafoglalását” a határozatlan jövőbe kellett halasztani.
[7] Nehru által támogatott, 1954-től az évtized végéig hangoztatott indiai szlogen.
[8] Brazília, Oroszország, India, Kína és a Dél-afrikai Köztársaság részvételével alakult platform, amelyhez folyamatosan csatlakoznak más feltörekvő országok.
Ez a cikk az Eurázsia 2025. áprilisi számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!
Acharya, A. (2014): Who Are the Norm Makers? The Asian-African Conference in Bandung and the Evolution of Norms. Global Governance, 20(3), pp. 405-417.
Benvenuti, A. (2024): Nehru's Bandung: Non-Alignment and Regional Order in Indian Cold War Strategy. Oxford Academic. Chapter 7: Nehru’s Visit to China, pp. 121-140.
Mitra, S. K. – Schottli, J. – Pauli, M. (2023): Statecraft and Foreign Policy. DCU Press. Chapter 3: Classic non-alignment: Jawaharlal Nehru’s foreign policy, 1947–64, pp. 55-70.
Yang, H. P. (2015): Helpful Allies, Interfering Neighbours: World opinion and China in the 1950s. Modern Asian Studies, 49(1), pp. 204-240.