Fotó: AFP/Anadolu Agency
Bácsi Attila
08/07/2025 22:32
Törökország geopolitikai helyzete egyedülálló: összeköti Európát a Közel-Kelettel, a nagyrészt az oroszok uralta Fekete-tengert a NATO-uralta Földközi-tengerrel, és kulturális szempontból is híd az európai és az iszlám civilizáció között. E különleges helyzete miatt sok olyan dolgot megtehet, amit a szövetségesei neki elnéznek, másnak viszont már nem fogadnának el. Ezzel a lehetőséggel Ankara egyre inkább él is. A török külpolitika többvektorú: bár NATO-tag, jelentkezett a BRICS-tagságra. Bár fegyvereket ad el Ukrajnának, Oroszországgal is jó kapcsolatot ápol. Ankara aktívan él puha hatalmával, amely elér a Balkánra, Közép-Ázsiába, a nyugat-európai muszlim diaszpórába és egyre inkább Afrikába is.
Miután nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió nem tekint Törökországra jövőbeli tagként, Ankara egyre inkább a Közel-Kelet felé fordult: nyíltan a régió egyik vezető hatalmaként lép fel, és a kemény hatalmi eszközeit, a fegyverexportot és a térségbeli szövetségeseinek katonai támogatását is beveti. A török aktivitás egyik fő terepe déli szomszédja, Szíria. Ankara érdekei kettősek: a törökbarát erők támogatásán túl gyengíteni akarja a szíriai kurdokat. Több nyílt katonai akcióba kezdett, hogy „biztonsági zónát” hozzon létre a határ közvetlen közelében, és támogatja a Bassár al-Aszad szír elnök megbuktatásával hatalomra került Hajat Tahrír as-Sám fegyveres csoportot. Szíria kapcsán tovább romlott Törökország és Izrael ellentéte, amelyet eddig is terhelt Palesztina ügye, a földközi-tengeri tengeri határok, az energiahordozó-kitermelés kérdése, illetve a közel-keleti erőegyensúly átalakulása.
A két ország konfliktusa hosszabb távon akár a térség első számú rivalizálásává válhat. A szíriai polgárháború kitörése óta több millió menekült került Törökországba, ami jelentős terheket ró a gazdaságra és a belpolitikai stabilitásra. Emiatt is fontos Ankara számára, hogy Szíria stabilizálódjon, és a menekültek legalább egy része hazatérjen.
A kérdés az Európával való kapcsolatokat is alapvetően befolyásolja, az Európai Unió ugyanis Törökországra számít a migrációs hullámok megfékezésében. Az EU-val Ankara nem ápol zökkenőmentes viszonyt: a csatlakozási tárgyalásokat az EU 2019-ben egyoldalúan felfüggesztette jogállamisági hiányosságokra hivatkozva, így érdemes lenne új alapokra helyeznie a kapcsolatát Törökországgal. A török hadsereg a második legnagyobb létszámú a NATO-ban, ezentúl Ankara az európai energiaimport szempontjából is kulcstényező: ha Európa megbízható alternatívát keres Oroszország helyett, akkor Törökország jelenti az egyik legkézenfekvőbb megoldást.
Ankara ugyanis lehetőséget adott Oroszországnak arra, hogy exportálja a földgázhoz képest jóval súlyosabban szankcionált nyers kőolaját, melyet aztán Törökországban dolgoztak fel. Törökország pragmatikusan, a NATO-tagságát és nyugati beágyazottságát fenntartva nem állt be az Oroszország elleni szankciók teljes körű alkalmazásába. Ezáltal a korábbi átlagos importőr- és tranzitország-szerepből fokozatosan regionális, sőt részben globális energetikai elosztóközponttá emelkedhet.
Ebből a hídszerepből kettős előnye származik: egyrészt a szankciók közepette jelentős tranzitdíj-bevételekhez jut (ez 2024-ben 1,5 milliárd dollár volt, amely akár 3 milliárdra is nőhet), másrészt pedig kedvezőbb áron szerezhet be orosz földgázt és kőolajat. A jövő nagy kérdése, hogy Ankara miként lavírozik tovább a nyugati szövetségesek, Oroszország és a közel-keleti konfliktusok zavaros vizein, milyen mértékben tudja növelni a mozgásterét, és ha mégis szűkülnek a lehetőségei, melyik blokkot választja.
A szerző a Makronóm Intézet elemzője.
