„Testnevelő tanár vagyok, ez a tizenharmadik évem ugyanabban az általános iskolában” (Forrás: Petőváry Attila)
Morvai Katalin
20/12/2023 07:30
– Nem könnyű számba venni kalandos életútja állomásait, hiszen élete nagyobb felét külföldön töltötte. Japán a felesége, Tomomi, akit Ausztráliában vett el, amikor a dél-ausztrál férfi vízilabda-válogatottat edzette. Kis megszakítással huszonegy éve Japánban él, mit csinál?
– Amikor először idejöttem, úgy volt, hogy megkapom a férfi válogatott szövetségi kapitányi posztját, de kiderült, nem tudják megoldani, üres a kassza. Nem volt mit tenni, elszegődtem egy fitness klubba és angolt tanítottam. Aztán újra hívtak edzősködni Dél-Afrikába, Durbanbe, ahová a családom egy év múlva követett, majd Kuvaitban kaptam állást. Ott nagyon komolyan vették a vízilabdát. Egy újabb kanadai kitérő után tizennégy esztendeje tértem vissza Japánba. Testnevelő tanár vagyok, ez a tizenharmadik évem ugyanabban az általános iskolában. Emellett magyar termékekkel kereskedem, júliusban lesz tízéves a cégem.
– A vízilabdázáshoz már nincs köze?
– Az első hónapokban ingyen edzettem a japán női válogatottat, plusz a tokiói egyetemi csapatnál a fiúkat, de amióta állást kaptam az iskolában, már nem csinálom. Így is minden hétköznap hajnali négykor kelek. Bekapcsolom a Kossuth Rádiót, meghallgatom a híreket, közben intézem az e-mailjeim, az üzleti dolgokat, aztán két órát metrózok az iskolába. Nem vicc, itt hatalmasok a távolságok. Még jó, hogy visszafelé gyorsabb…
– A magyar fiataloknak ajánlaná-e, hogy tanulni vagy sportolni Japánba menjenek?
– Nagyon. Ha tudtam volna, milyen itt, Tokióban, eleve ide jöttem volna. Nagyon szeretem az itteni mentalitást.
– Milyen a japán testnevelés oktatás?
– Angolul tartom az órákat, nagyon komoly a tanterv, és bőven akadnak benne olyasmik, amik Európában szokatlanok. Mint az ugrókötelezés, vagy a vaskorláton pörgés-forgás.
– Van osztályozás?
– Vannak jegyek, és itt is az ötös a legjobb. Minden óra a bemelegítéssel kezdődik, ezt átalakítottam a saját szájam íze szerint. A gyakorlatsor három-négyperces futással zárul, aztán jön az óra többi része. Harmadik-hatodikos gyerekeket tanítok. Japánban az általános iskola hatodik osztálya után jön a középiskola, majd a gimnázium, három-három év, tehát összesen tizenkettő, ahogy Magyarországon. A diákok általánosságban nagyon lelkesek, persze itt is akad lusta, duci gyerek…
– Itthon népszerűek Murakami Haruki könyvei és a japán filmek is. Tokióban követi a japán kultúrát?
– Tomomival, a feleségemmel és a fiunkkal természetesen járunk fesztiválokra. Hétvégén itt mindenki kiöltözik, a nők zöme kimonót hord. A japánok imádják a márkás, drága ruhaneműt és a férfiak minden ünnepélyes alkalomra fekete öltönyt húznak. Megtanultam két japán hagyományos táncot, a Solanbushit és a Narukot, s a diákjaim most az éves sportfesztiválon szerepelnek is ezekkel.
– Akad olyasmi, amit nem kedvel, amit nehezen szokott meg?
– Talán a bürokráciát. Mindent alaposan, ám lassan intéznek. És az ételeket. Hiába szépek az élelmiszerek, nekem kissé fűszertelen a japán konyha.
– Azt hallottam, szeret magyarosan főzni, a gulyásáért és kapros káposztájáért lelkesednek a kinti barátai. Igaz ez?
– A sztori úgy szól, hogy a feleségem vitt be magának a munkahelyére a kosztomból, és a kollégáinak nagyon tetszett az illata, ezért megkínálta őket. Később Tomomi kérte, főzzek picit többet, jusson nekik is, végül ők kezdtek el „rendelni” ételeket.
– Hogyan sikerül őrizni Tokióban a magyarságát? A Kossuth Rádiót már említette. Vannak esetleg magyar relikviái?
– Hogyne lennének, többek közt egy Nagy-Magyarország térkép a falon. Öcsém (Petőváry Zsolt, volt válogatott vízilabdázó, olimpikon – a szerk.) ott volt az Operaház előtt a nemzeti összetartozás napján a zászlóvivők közt. Ha otthon lettem volna, együtt megyünk a Hősök terére…
– A Rokonom, Petőfi című dokumentumfilmben az édesapja, az egykori sikeres gerelyhajító is szerepel. Mit szólt hozzá? Ebben a két fiához írt útravaló verset is elmondja...
– Elmorzsoltam pár könnycseppet… Ő komoly családfakutatást végzett, és mindig írt verseket is. Sajnos már nincs közöttünk. Nekem nem volt érzékem ehhez, de arra emlékszem, hogy általános iskolásként március tizenötödikén én szavalhattam a Nemzeti dalt. De csak sok évvel később tudtam meg, ki az ősünk, hogy Petőfi Sándor leszármazottjai vagyunk.
– Mi a terv, hazajönnek? A fia, Aszato Etele –, aki Petőfi utolsó vérrokona férfi oldalról – élete merre kanyarodik?
– Legutóbb öt éve voltunk otthon, talán jövő nyáron ismét megyünk. Etele most két hónapig Dél-Afrikában dolgozik. Jövőre egyetemista lesz Tokióban. Bár javasoltam neki magyar egyetemeket is, de nem jó a magyarja. Három éves korától, amikor óvodába került, inkább angolul beszéltem hozzá, hogy ne legyen annyira elveszett a három nyelv útvesztőjében.
– Mi a mai további program?
– Már semmi, tudja, a hajnali négy óra korán van, de aki korán kel, aranyat lel…
A szerző újságíró.
