Fotó: iStock
Santo Marton/Makronóm
07/12/2025 20:21
A nemzetközi pénzügyi rendszerben zajló folyamatok mélyebb megértésében az olyan ritka pillanatok segítenek a legtöbbet, amikor a felszín alatt húzódó tektonikus mozgások hirtelen láthatóvá válnak. Az AidData kutatóinak friss, átfogó jelentése pontosan egy ilyen pillanatot teremtett. A William & Mary Egyetem kutatói háromévnyi „pénzügyi detektívmunkával” rántották le a leplet a világgazdaság elmúlt bő két évtizedének egyik legfélreértettebb jelenségéről, Kína globális hitelezési stratégiájáról. Miközben a nyugati közvélemény az Egy övezet, egy út (BRI) lassulását látva Kína kifulladására spekulált, a valóság egész mást mutat. A feltárt adatok egy gigantikus, 2200 milliárd dolláros portfólióról tanúskodnak, amelyet Peking 2000 és 2023 között épített ki világszerte – ez az összeg a korábbi becslések duplája-négyszerese, és alapjaiban rajzolja át a globális tőkeáramlásról alkotott képet: először is minden egyes dollárra, amit Washington a fejlődő világban hitelez, Peking ma már másféllel válaszol. Az igazi meglepetés azonban a kínai tőke súlypontjának radikális elmozdulása a fejlődő világ útjairól és kikötőiről a fejlett világ technológiai és pénzügyi centrumaiba. Ez egy tudatosan megtervezett geoökonómiai manőver, amely során Peking a Nyugat által évtizedek alatt kiépített pénzügyi infrastruktúrát használta fel arra, hogy magát a Nyugatot finanszírozza – és ezzel behálózza.
Perifériáról a centrumba
A 2000-es években a kínai tőkeexport logikája még egyszerűnek tűnt: a források 80-88 százaléka a globális dél országaiba áramlott, hogy ott a nyersanyagokért cserébe infrastruktúrát teremtsen. Ez a stratégia hozta el a 2010-es években a BRI „fénykorát”, amikor Peking vasútvonalakkal és hidakkal rajzolta át Afrika és Ázsia térképét. A most publikált adatok azonban a nyilvánosság számára szinte észrevétlen stratégiaváltásról tanúskodnak. 2023-ra a kínai kihelyezett források 76 százaléka már nem az alacsony, hanem a közepes és magas jövedelmű, fejlett gazdaságokat célozta meg. Peking tehát felismerte, hogy a periférián történő befolyásszerzés önmagában nem elegendő a nagyhatalmi státuszhoz, a világgazdaság csomópontjaiban is nélkülözhetetlenné kell válni.
A jelentés legkijózanítóbb adata, hogy a kínai állami hitelezés globális rangsorát meglepetésre nem egy fejlődő ország, hanem Kína legfőbb geopolitikai riválisa, az Egyesült Államok vezeti (1. ábra). Washingtonban hiába sulykolják hosszú évek óta a Kínától való elszakadást (decoupling, de-risking), az amerikai gazdaság több mint 200 milliárd dollárnyi kínai hitelt szívott fel közel 2500 projekten keresztül, messze megelőzve az Európai Uniót, amely 161 milliárddal a második és az Egyesült Királyságot, amely 60 milliárddal szintén dobogós. A cél egyértelműen a stratégiai pozíciószerzés: a források ma már nem utakat vagy hidakat, hanem a kritikus infrastruktúrákat (például texasi LNG-terminálok, New York-i repülőtér, adatközpontok) és technológiáit (félvezetők, mesterséges intelligencia) finanszírozzák. A „Made in China 2025” program 2015-ös indulása óta a felvásárlási hitelportfólió egyre nagyobb része (2023-ra már a 88 százaléka) a program célkitűzéseiben szereplő kritikus szektorokba áramlik, jelezve, hogy Peking pénzügyi eszközeit a technológiai transzfer és a piaci dominancia szolgálatába állította a legfejlettebb piacokon is.
"Sárkány ellen sárkányfű"
Hogyan maradhatott rejtve ekkora tőkeáramlás a nyugati szabályozók elől? A válasz a globális pénzügyi rendszer iróniájában rejlik: a kínai siker kulcsa a nyugati elit által az 1970-es évektől a saját vagyonának optimalizálására kiépített offshore hálózat tudatos kihasználása. Peking nem hozott létre új rendszert, hanem megtanulta a meglévő játékszabályokat, és azokat a szabályok megalkotói ellen fordította. A tanulmány rámutat, hogy a hitelezés zöme átláthatatlan, nem szabványos csatornákon – offshore központokba bejegyzett fedőcégeken és bonyolult banki konzorciumokon – keresztül zajlik. Mivel Peking kerüli a nemzetközi átláthatósági normákat – nem tagja az OECD Fejlesztési Segítségnyújtási Bizottságának (DAC) és nem jelenti a hiteleit a Világbanknak –, ezek a tranzakciók a hivatalos statisztikákban láthatatlanok. Eközben azonban a kínai állami bankok előszeretettel használnak olyan pénzügyi struktúrákat, ahol a tranzakciók felszínén nyugati jogi személynek tűnő vagy semleges offshore entitások jelennek meg, miközben a háttérben a tényleges hitelező a kínai állam. A nyugati elit mohósága, amely évtizedeken át dolgozott azon, hogy az adóparadicsomok és a komplex vállalati struktúrák révén elrejtse a tőke eredetét, most a saját geopolitikai sebezhetőségének forrásává vált.
A rejtőzködő birodalom feltérképezése emberfeletti erőfeszítést igényelt, az AidData kutatói egyedülálló módszertani innovációval tudták rekonstruálni az adatokat. Ez nem egyszerű adatgyűjtés volt, hanem valódi pénzügyi hírszerzés: több mint 246 ezer forrást, köztük eldugott kormányzati közlönyöket, tőzsdei jelentéseket és bírósági iratokat kellett összefésülniük és „triangulálniuk”, hogy a hiányzó láncszemeket pótolják. A kapott eredmények szerint Peking nem csupán egy a sok hitelező közül, hanem a rendszer egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb likviditásbiztosítója. A szerkezeti átalakulás ennél is beszédesebb: a klasszikus államközi kölcsönök helyett egyre gyakoribbak a kereskedelmi alapú, de államilag vezérelt befektetések, felvásárlások és konzorciális hitelek, ahol a kínai szereplők nyugati bankokkal karöltve finanszíroznak projekteket – utóbbi ügyletek 81 százalékában ma már nem kínai partnerekkel működnek együtt. Ez a mély összefonódás azt eredményezi, hogy a kínai tőke leválasztása a nyugati bankrendszerről gyakorlatilag lehetetlenné vált anélkül, hogy az ne ingatná meg a globális pénzügyi rendszer stabilitását.
A teljes cikk a Makronóm oldalán olvasható.
