Xántus János. Fotó: Wikipedia
Gyarmati János
02/02/2024 06:00
Két ópiumháború elvesztését és a Tokiói-öböl amerikai megszállását követően Kína és Japán arra kényszerült, hogy megnyissa piacait a nyugat előtt. Az Anglia és az Egyesült Államok által kicsikart szerződés valóságos láncreakciót indított el, és egymás után jelentkeztek a nyugati hatalmak hasonló igényeikkel. Közöttük a Habsburg Birodalom is, azt remélve, hogy a Szuezi-csatorna megnyitásával a nyugati hatalmaknál kedvezőbb földrajzi pozícióba kerül kelete.
Az osztrák iparos és kereskedő körök már 1860-tól sürgettek egy távol-keleti expedíciót, erre azonban csak a Habsburg Birodalom külső és belső konfliktusainak lezárását követően kerülhetett sor. Ez történt meg a porosz–osztrák háborút követő prágai béke (1866) és az osztrák–magyar kiegyezés (1867) megkötésével.
Polémiai az expedícióról
A kiegyezésben lefektetett elvek alapján a két társországnak hetven-harminc százalékban kellett viselnie az expedíció költségeit, ennél fogva komoly polémia alakult ki arról, hogy számíthat-e Magyarország gazdasági előnyökre az expedícióból. Ennek tudatában az Akadémia tudósai inkább azt javasolták, hogy a természetrajzi gyűjtésre helyezzék a hangsúlyt, nem csupán a várható tudományos eredmények miatt, hanem azért is, mert úgy gondolták, hogy azok hozzájárulnak Magyarország nyugati emancipációjához.
Az Akadémia elnöke, Eötvös József, egyben kultuszminiszter, nem egyszerűen felkarolta a javaslatot, hanem ki is bővítette azt: természetrajz mellett ’népismei’ és könyvészeti anyaggal is szerette volna gyarapítani a hazai tudományos intézeteket. Néprajzi és iparművészeti gyűjtemény beszerzését két szempontból is fontosnak tartotta. A Nyugat-Európában sorra alakuló iparművészeti múzeumok példájából kiindulva ettől remélte a hazai kézműipar fellendítését. Emellett új irányt is kívánt szabni a Nemzeti Múzeum jövőjének. Ahogy egyik parlamenti felszólalásában kifejtette: „Magyarország megismerése …az egész föld történelmi és természeti viszonyainak tanulmányozása nélkül nem remélhető.”
Kifutottak a hajók
Sokkal nehezebbnek bizonyult a bécsi kormányzat és a gyűjtésre kiszemelt személy meggyőzése. A levert szabadságharc katonájaként Xántus János csaknem másfél évtizedet töltött az Egyesült Államokban és Mexikóban, ahol a washingtoni Smithsonian Institution természetrajzi gyűjtőjeként minden szükséges ismeretet megszerzett, de több okból is nehezen vállalkozott a küldetésre. Az Állatkert igazgatójaként végre révbe ért, ugyanakkor komoly fenntartásai voltak az osztrákokkal való együttműködést illetően. Részint politikai okok, részint az expedíció diplomáciai és kereskedelmi jellege, valamint hektikus menetrendje miatt. Így, mire Eötvös átverekedte magát a bécsi bürokrácián és meggyőzte Xántust, az expedíció hajói már kifutottak Triesztből.
Xántus mégis hónapokkal előttük érkezett Szingapúrba – a Szuezi-csatornán keresztül. Első benyomásait így örökítette meg: „A mint az ember Singaporéba érkezik, mindjárt észreveszi, hogy világkereskedelmi kikötőben van. A sok száz és száz nagy hajó a világ minden részéből; s a sok ezer különféle maláji, guineai, celebesi, borneoi hajóféle, melyek örökösen ki és bejárnak […] alig van város a világon, hol oly sok festői tarka-barka ruhát lehetne látni, mint épen Singaporéban.” A
Zsibárusok városrésze
Mivel az expedíció hajóinak híre sem volt, Xántusnak volt ideje a gyűjtésre. Minden beszerzett, ópiumszívó készletektől a míves fegyvereken át a sarongokig, „…a mi népismei s embermivelődési szempontból kívánatosnak mutatkozott.”
A zsibárusok városrésze „valóságos bánya volt gyűjtésre”. Ezután vitorlást bérelt, hogy gyűjtőutat tegyen a Szingapúrt a szárazföldtől elválasztó Johor-csatornán. Arról szóló leírása nem csak tökéletesen összefoglalja tevékenységét, de azt is, amit az számára jelentett: „Valódi elememben voltam, mert én nagyobb élvezetet részemről nem ismerek, mint a tropikus ég árnyas lombjai alatt puskával, hálóval és rajzszerekkel működni s örökös izgatottság közt várni az uj és uj, minden lépten elénk táruló meglepetésekre. […] Hét órakor aztán reggeliztem s kimentem az őserdőbe, az ültetvények közé, vagy éppen ladikon a folyó partjaira s mellékpatakjaiba, gyűjteni […] 1 órakor már mindig otthon voltam, egy kis villásreggelit ettem, aztán 4 óráig rendeztem és pakkoltam a gyűjteményt, 4 órától napnyugtáig ismét puskával vagy rovarhálóval működtem, […] s aztán éjfélig ismét rendeztem a gyűjteményt, catalogizáltam és lelhelyeztem a példányokat.”
Azt követően, hogy jókora késéssel a hajók befutottak, és Xántus csatlakozott az expedícióhoz, mind inkább napirendre kerültek az általa előrevetített konfliktusok. A magyar és osztrák résztvevők egyre élesebb konfliktusba kerültek a két ország jövőjét és a kiegyezést illetően, fokozódtak az ellentétek a Xántus által összeállított gyűjtemények sorsáról, magát a gyűjtést pedig rendkívül megnehezítette a hajók diplomáciai tárgyalások szabta menetrendje. Xántus végül 1869. november 1-jén Japánban lépett ki az expedícióból, és visszatért Szingapúrba, hogy felkészüljön immár önálló borneói útjára.
Utak híján hajóval
Minden bizonnyal azért esett választása erre a szigetre, mert onnan még nagyon kevés anyag került európai múzeumokba, ugyanakkor Alfred Wallace kutatásaiból tudta, hogy ott jó esélye van orángutánt elejteni. Ám hiába tanult malájul, tájékozódott a szakirodalomban és szerzett be ajánlóleveleket, a körülményeken nem tudott változtatni. Az áthatolhatatlan őserdőben alig akadt napi két-három esőmentes óra, utak híján csak hajóval lehetett közlekedni vagy „…térdig, sőt övig érő chocolade forma iszapban” gázolni.
Csaknem leküzdhetetlen nehézséget okozott a begyűjtött állatok tartósítása, tárolása és elszállítása. Majd két hónapos előkészítést követően indulhatott el orángutánvadászatra. Négynapos eredménytelen kutatást követően sikerült végül egyet elejtenie, majd a következő 12 nap során további nyolcat „…melyekből ötöt bőrben készítettem el […] a többinek pedig fejét tartottam meg, mert borszeszem nem volt elégséges több példány megtartására…” – tudósította a Hazánk s a Külföld olvasóit.
Másfajta kihívásokkal kellett megküzdenie néprajzi gyűjtései során, amikor a helyiek fizikailag is „feltérképezték” az idegent: „…bajuszomat, szemöldömet, orromat, fülemet stb. csodálkozva fogdosták […] sok ethnographiai érdekes tárgyat szereztem, noha nagy bajjal, mert pénzt elfogadni sehol sem akartak, mindenütt dohányt, lőport, rézdrótot és gyöngy füzért kivántak cserébe…”
A Xántus által Borneón beszerzett néprajzi tárgyak között olyan különlegességek is voltak, mint emberhajjal díszített harci pajzsok és két ún. fejházból való dajak trófeafej.
Rinocéroszvadászat
Délkelet-ázsiai gyűjtőútjának utolsó hosszabb állomására, Jávára alighanem rinocérosz elejtésének reményében érkezett, de előtte még felkereste a híres buitenzorgi botanikus kertet is. Rinocéroszvadászatra kizárólag a helyi szultán engedélyével volt lehetősége, amit egy Ferenc József-rend odaígérésével eszközölt ki. Három napig üldözték a felriasztott vadat, míg „…végre kifáradva, vagy tán megunva a tréfát, szembe állt, s ekkor sikerült őt szemén át agyvelejében találni, s az ősvilág e már ritka óriási barma megrenditette a földet halálos zuhanásában…” – számolt be Xántus a számára legnagyobb dicsőséget hozó vad elejtéséről.
Ám ez csupán egy volt az általa hazaküldött több mint 155 ezer természetrajzi, ’népismei’, könyvészeti és numizmatikai tárgyból, amit maga Jókai Mór ekképpen értékelt: „Ha valami megérdemlette a ráfordított költséget, ugy Xantus keletázsiai gyűjteménye.”
Nem érdemtelenül, hiszen két múzeum, a budapesti Néprajzi és Iparművészeti Múzeum alapjait vetette meg velük, és soha nem látott mértékben járult hozzá a Természettudományi Múzeum gyarapodásához.
A szerző a Néprajzi Múzeum főmuzeológusa.
Ez a cikk az Eurázsia 2024. februári számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!
