Fotó: iStock
Domaniczky Endre
20/11/2025 21:49
Világkörüli útja részeként Szatmári Török János Ázsiát is végigutazta. Ennek során – 1872 júliusa és szeptembere között – mintegy két hónapot töltött az akkoriban Kelet-Indiának is nevezett régióban. Ebből közel három hetet Szingapúrban és környékén, a Maláj-félszigeten, azonban ideje nagy részét – több mint egy hónapot – India felfedezésére szánta. Útja során két dologra koncentrált: egyrészt az óriási félsziget minél nagyobb részét szerette volna bejárni, másrészt pedig alaposan szemügyre kívánta venni az európaiak számára a legendák ködébe vesző nagyvárosokat.
Céljai megvalósításában az akkoriban éppen kiépülő vasútvonalak segítették, amelyekről így írt: „India főbb és nevezetesebb pontjai ma már vasutakkal vannak összekötve” és az angolok „vasutakat építettek minden irányban; ahol pedig a vasutak végződnek, jeles postafogatok eszközlik tovább a gyors személyszállítást.” Ennek köszönhető, hogy az „1420 angol mérföldnyi utat Kalkuttától Bombayig 66 óra alatt tettük meg, beleértve a szebb tájakon tett pár órai megállásainkat is”.
Indus csónakon
Bár több városban (például Benáresz és Alláhábád, vagyis a mai Váránaszi és Prajágrádzs) is vizitált, Török utazásának két legfontosabb állomása Brit India két ékköve: a keleti parton fekvő Kalkutta (Kolkata) és a nyugati parti metropolisz, Bombay (Mumbai) volt. Szingapúr felől először Kalkuttába érkezett, amely ekkoriban – India de facto fővárosaként – fénykorát élte. Hatalmas, mélyvízi kikötőjével – amelyben, mint írja, „egy indus csónakon félóráig tévelyegtünk a rengeteg árbocz- és kéményerdő között – csak a liverpooli és londoni versenyezhet.” Török úgy látta, hogy ez a település több mint közigazgatási székhely, sokkal inkább a térség kulturális központja. Ez a „mesés Kelet egyik legnagyobb, legszebb és legköltőibb város[a]…, ahol a keletieket nyugot lakóival szokásaik, vallásaik és életmódjuk különbözősége mellett is oly szép egyetértésben látjuk együtt élni”.
Az ekkoriban hat-hétszázezer lakosú nagyváros építészete maradandó nyomot hagyott a magyar utazóban, aki ámulattal jegyezte fel: ez „a paloták és diszépületek városa; mindenfelé, ahova csak tekintünk, jó izlésű és hatalmas épületeket látunk”. A fények mellett azonban a városnak volt egy másik arca is, mert „a pompás paloták ablakaiból szerény, bambusznádból font pálmalevél-fedelű viskókra tekinthetünk alá, melyekben a nép a csupasz földön vagy legfeljebb gyékényen és durva darócz-szöveten hever, gondolkozik vagy dolgozik”. Török tehát igyekezett árnyalt képet festeni az országról. Egyfelől csodálattal nézte a modern nagyváros infrastruktúrájának megteremtését, a „nagyszámú közhasznú, jótékony, hivatalos, tudományos és mulató” épületek –, amelyek „áldásos hasznuk mellett egyszersmind monumentális építészeti művek is” – létesítését, a „széles és szabályos” makadámutakat, a víz-, gáz-, csatornarendszer, valamint a távíróvonalak kiépítését. Másfelől észrevette a kulturális különbségekből, valamint a népesség növekedéséből adódó közegészségügyi kockázatokat is. A madarak nagy száma még csak meglepte, de azon már megütközött, hogy ezek a lakóházakba is csapatostul költöztek be „legyek, darázsok, gyíkok, skorpiók, hangyák s több efféle csúszó-mászó és repülő férgek társaságában”. Az emberek így főleg a lakásuk emeletén vagy teraszán kialakított tetején töltötték az idejüket, ahol egyébként is frissebb a levegő, „főleg nyáron az esős idők után…,” amikor „a kigőzölgés... igen veszélyes az egészségre”.
Elhódított földeken
Ezt követően Török vonatra szállt Bombay felé, és keresztülutazta a szubkontinenst. Beszámolója éleslátásról tanúskodik, amikor megjegyzi: „India túlnépes ország, s lakóinak száma csaknem 200 millióra tehető.” Már ebben az időben – másfél évszázaddal ezelőtt – úgy látta, hogy az ember minden talpalatnyi földet elhódított a természettől: az „út mentén egyik város és falu a másikat éri, elhanyagolt vagy épen nem is művelt tereket sehol sem látunk; a városokat és falvakat buja tenyészetü rizs- és egyéb gabonaföldek, s a legszebb pál maerdőségek veszik körül.” Bombayba érkezve részletesen bemutatja a hatalmas kiterjedésű várost, amelynek központja „egy kis szigeten fekszik, melyet a szárazföldtől keskeny csatorna választ el”. Török szerint a városképet a kultúrák kölcsönhatása, azon belül is főleg a perzsa és az európai stílusú épületek határozzák meg, ugyanis „Bombay... négyemeletes és persa ízlésű roppant nagy házakból, s európai épitészetü ujabb palotákból áll”. Emellett „nagyszerű hotelei, közhasznú és tudományos intézetei vannak”. Jól látja, hogy bár a város lakosságszáma szerint csupán a második Kalkutta mögött, ám „kereskedelmére nézve Indiában első helyen áll, úgy hogy Kalkutta és Madras csak utána következik”. A fellendülést – bár ezt a magyar utazó még nem láthatta – már részben a Szuezi-csatorna megnyitása okozta, és ez hosszú távon is az új hajózási útvonal közelében fekvő Bombay pozícióinak erősödéséhez vezetett.
Fellegvár és metropolisz
A két város, illetve India két fele közti különbségeket azonban Török beszámolója pontosan visszaadja. Nála Kalkutta elsősorban a hinduk központja, a tudományos és a kulturális élet fellegvára, ahol „az iskolákban mindenütt az ingyen oktatás rendszere divatozik”, addig Bombay egyértelműen közlekedési és kereskedelmi csomópont, méghozzá az egész kontinens egyik legfontosabb metropolisza. Török szavaival: „Bombay a nagy Ázsia központja; utczáin a világ majd minden népe képviselve van. Az arab fűszerrel, szőnyeggel és kitűnő lovaival, a persa igen szép műfaragványokkal, a hindu termesztményekkel és mindenféle lábas jószággal élénk kereskedést folytat itt. De a város nemcsak mint első kereskedelmi piacz, hanem mint európai kényelmű mulató hely is nevezetes.”
A szerző a Mádl Ferenc Intézet vezető kutatója.