Neumann, a megközelíthető zseni
Los Alamos, 1943. Egy városnyi ember a legnagyobb titokban dolgozik az atombombán Amerika „nem is létező” településén, szigorú biztonsági előírások, maximális hírzárlat mellett. 
Neumann, a megközelíthető zseni
Kultúra

Neumann, a megközelíthető zseni

Forrás: Wikipedia
Vitéz Anita 29/09/2023 08:00

Los Alamos, 1943. Egy városnyi ember a legnagyobb titokban dolgozik az atombombán Amerika „nem is létező” településén, szigorú biztonsági előírások, maximális hírzárlat mellett. Hirtelen fölmerül egy megoldatlan probléma, mire az egyik vezető tudós telefont ragad és érthetetlen nyelven társalogni kezd a vonal túlsó végén lévő kollégájával, majd visszatérve közli a megoldást. Ki tudja, mire gondolt a híres-hírhedt amerikai nemzetbiztonság.  

A két telefonáló tudós Neumann János és Wigner Jenő volt. A korszak legnagyobb koponyái közé tartoztak, a fent idézett jelenet talán a mai Neumann-kultusz egyik legismertebb anekdotája.

A kimagasló elmék köré épülő kortárs és utólagos tiszteletnek minden esetben van egy alapvonása: a különcség. Hogy a kultusz alanya éppen miben különc – bordalokat énekel a reformkori pesti éjszakában, mint Petőfi Sándor; baktériumfóbiás, mint Nicola Tesla; vagy éppen berzenkedik a zokniktól, mint Albert Einstein –, az változó.

Nos, Neumann Jánosnak semmi ilyen különc vonása nem akadt. Az ő különlegességét tényleg a deviáns allűröktől mentes lángelmeség jelentette, ezt pedig talán kortársak keserédes megállapítása írja le legjobban: „a matematikusok azt bizonyítják be, amit tudnak, Neumann pedig azt, amit akar”.

Nagy kanállal falta az életet, szinte nem létezett számára elegendő inger. Mindenre kíváncsi volt, mindenből a maximumot kívánta, legyen szó tudományról, problémamegoldásról, erkölcsi kérdésekről, vagy épp hedonizmusról.

A rá vonatkozó, szintén jól ismert történet szerint fejből tudta és oldalszámra pontosan föl is mondta a telefonkönyvet. Ingeréhségét bizonyítja, hogy míg másoknak zavaró lehet zajban dolgozni, ő épp a csendet ki nem állhatta gondolkodás és alkotás közben. Bömböltette a rádiót a munkahelyein (nem kis bosszúságot okozva kollégáinak), otthona állandó partik helyszíne volt, és miközben a vendégek – a korabeli amerikai tudományos élet nagyjai – mulattak, ő időnként visszavonult egy kicsit gondolkodni, számolni, írni. Ha a parti elszabadult, és hajnalig ébren voltak, Neumann János másnap reggel fél 9-kor akkor is ugyanúgy makulátlan eleganciával megtartotta egyetemi előadását. Csapnivaló előadónak tartották egyébként, de kivételesen nem akcentusos beszéde vagy bárminemű retorikai hiányosságok miatt, hanem azért, mert az egyetemisták számára jegyzetelhetetlenül gyorsan gondolkodott és beszélt.

Esténként, ha megoldatlan problémával szembesült, akkor papírra vetette. Hajnali kettő–három óra felé rendszerint fölébredt a megoldással, papírfecnire firkálta az éjjeliszekrényén, majd visszaaludt. Rajongott az autóvezetésért, de önmagában ezt sem tartotta elég izgalmasnak, így rendszerint könyvet olvasott közben. (Nem kevés baleset és bírság köthető nevéhez, ezekből gyakran munkaadói segítették ki.)

A zseni imázsa összességében egy mindenre, szinte gyermekien kíváncsi embert rajzolt elénk, aki bár mérföldekkel járt kora legnagyszerűbb tudósai előtt, életszeretete miatt mégis karnyújtásnyira érezzük magunktól, már-már olyan, mint bárki más.

Ha van Neumann János életének egy, a zsenin túlmutató üzenete, hát pont ez az: nem szükségszerű, hogy a lángelme megközelíthetetlen különc legyen. A társasági élet középpontja, az éjszakába nyúló partik házigazdája „egy volt közülük”. Akinek még az Amerikai Egyesült Államok nemzetbiztonsága is elnézte, hogy a második világháború kellős közepén honfitársával anyanyelvén beszéli meg a legtitkosabb atomkísérletekben fölmerülő kérdéseket.

A szerző történész.

Ez a cikk az Eurázsia 2023/szeptember-októberi számában jelent meg. 

A weboldalunkon sütiket (cookie-kat) használunk. Az Ön beleegyezésével ezeket arra használjuk, hogy mérjük és elemezzük a weboldal használatát.
Információk és beállítások