Nyugati kultúrával a keleti üdvösségért
Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket – szól a Máté evangéliumából ismert missziós parancs, amely az apostolokat, majd a keleti térítésekben úttörő jezsuitát, Xavéri Szent Ferencet a keresztény hit kiemelkedő terjesztőjévé tette.
Nyugati kultúrával a keleti üdvösségért
Kultúra

Nyugati kultúrával a keleti üdvösségért

Matteo Ricci (Forrás: Wikipedia)
Vitéz Anita 05/09/2023 22:30

Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket – szól a Máté evangéliumából ismert missziós parancs, amely az apostolokat, majd a keleti térítésekben úttörő jezsuitát, Xavéri Szent Ferencet a keresztény hit kiemelkedő terjesztőjévé tette. Xavéri Szent Ferenc rendtársainak módszere, az akkomodáció mai szemmel nézve is a lehető legjobb választás volt: az agresszív, nagyhatalmi és geopolitikai indíttatású, inkább a földrajzi felfedezésekhez hasonlító missziókkal szemben arra helyezték a hangsúlyt, hogy mielőtt bármiféle kapcsolatfelvételt kezdeményeznének egy idegen néppel, törekedniük kell arra, hogy egy nyelvet beszéljenek. Szó szerint és kulturális értelemben egyaránt.

Apostoli eszmények

Alessandro Valignano (1539–1606) itáliai jezsuita fogalmazta meg először azokat az irányelveket, amelyek sikerre vihették ezt a módszert. Az akkomodációs irányelvek között olyan evidenciák szerepeltek, mint a kínai kultúra iránti tisztelet és empátia; a nyelv elsajátítása; a nyugati tudományos eredmények ismerete és felhasználása a hiterjesztés előkészítésére; a kínai társadalom műveltebb rétegeire irányuló figyelem; valamint elhatárolódás az agresszorként megismert nyugati hódítóktól, kalandoroktól, politikai haszonszerzőktől.

Vitathatatlan, hogy Valignano rájött, hogy az a kizsákmányoló és uralkodásra éhes szemlélet, amelyen keresztül az európai civilizációt a keleti és nyugati újvilág megismerhette, tarthatatlan. Nem csak erkölcsileg – hiszen így ezzel azonosítják majd a keresztény vallást – hanem stratégiailag is. Le kell tehát számolni a felsőbbrendűségi tudattal, visszatérni az apostoli eszményekhez, és partnerként kell kezelni az idegen civilizációt. A térítő fektessen időt és elköteleződést mind saját, mind a missziós terület kultúrájának megismerésébe. A módszer sikere néhány éven belül mérhetővé is vált két tanítványa, Michele Ruggieri és Matteo Ricci életművén keresztül, mindketten Makaón vágtak bele a felkészülésbe.

„Li Mato”, a misszió mestere

Matteo Ricci (1552–1610) – kínai nevén Li Mato – korának igazi reneszánsz embere volt, akit Michele Ruggierivel 1583-ban lépett kínai területre – írja Matteo Ricci módszeréről szóló tanulmányában Salát Gergely.

A Valignano-féle irányelvekből Matteo Ricci egy íratlan módszertant alkotott, amely Ricci nevével maradt fenn.

A Ming-dinasztia Kínájába például nem csak tökéletes nyelvtudással, a kínai filozófia és irodalom ismeretével – és keresztény tanokra fogékony elemeivel – a tarsolyában lépett be, de reverenda helyett buddhista szerzetesi öltözékben. Idegen vallásként a kereszténységet és a buddhizmust azonos szinten kezelte a kínai hatalom, ám a buddhista szerzetesek hiába örvendtek köztiszteletnek, a társadalmi státuszuk nem volt elegendő ahhoz, hogy a helyi elitet megközelítsék.

Tíz év elmúltával ezért Ricci úgy döntött, konfuciánus írástudókhoz hasonló küllemre vált: „tudósöltözetben járt, szakállt viselt és követte a konfuciánus szokásokat, ami megkönnyítette neki, hogy jó kapcsolatokat építsen ki a kínai elittel” – írja Salát Gergely.

Könnyű volt persze a konfuciánus írástudók között kitűnni az európai tudomány és technológia vívmányaival: a mechanikus órák, prizmák és festmények segítségével gyorsan felhívták magukra a figyelmet, csakhamar Ricci világtérképet készített, nyugati tudományos munkákat fordított kínai nyelvre. Könnyebben lehetett beszélgetést kezdeményezni a jézusi hitről, ha a kínai értelmiség maga kereste föl a misszionáriusok otthonát, hogy nyugati hangszereket és más érdekességeket lásson.

A társadalom felsőbb rétegeinek megcélzása az európai gyakorlatból is ismert: jól tudjuk, hogy Matteo Ricci kortársa, Pázmány Péter szintén a főúri udvarokon keresztül érte el leglátványosabb sikereit. A kínai közegben azonban az elitnek más jelentősége is volt: ők rendelkeztek a legmélyrehatóbb ismeretekkel a konfucianizmusról, enélkül pedig „Riccinek nem is lett volna esélye arra, hogy a kereszténységet befogadhatóvá tegye” – véli Salát Gergely.

A konfucianizmus volt tehát az a „teológiai nyelv”, amellyel a Ricci kapcsolódni tudott a kínaiak vallásosságához, hitélményéhez és rítusaihoz. Rengeteg időt szentelt a konfuciánus klasszikusoknak, hogy megtalálja bennük azokat a gondolatokat és passzusokat, amelyekre a katolikus hit terjesztésekor hivatkozhat.

Főművében, a Tianzhu shiyiben (Az Ég Urának igaz jelentése) végül jelentős részben azokra hivatkozva érvelt a keresztény tanítás igazsága mellett. Ez persze európai szemmel furcsa kompromisszummal is járt: Jézus Krisztus keresztre feszítésének ténye például csak a mű utolsó lapjain jelenik meg, hogy az Emberfia és az állam konfliktusa és az erőszakos halál ne vonja el a figyelmet a kínai filozófia mentén is igazolható egyházi tanításról.

Újkori magyar jezsuiták

A 18. században még csak enyhült, majd a jezsuita rend 1773-as föloszlatását követően a térítések nagy korszaka Kínában lezárult, ám a 20. században néhány évre hazánk is bekapcsolódott a távol-keleti missziókba. Somogyi Jenő tartományfőnök 1919-ben fogadalmat tett, hogy ha a jezsuitáknak a Tanácsköztársaság idején nem esik bántódásuk, akkor a rendtartomány elvállal egy területet Kínában. A kapcsolatfelvétel 1921-ben megtörtént, a következő évben pedig már ki is választottak két jezsuitát, akik Tamingban kezdték meg szolgálatukat. A magyar misszió 1936-ban önállósult.

A térítőknek kiemelten kellett foglalkozniuk a lakosság fizikai szükségleteivel is. Kínában az 1920-as évekig nem volt állami szintű közegészségügy, beleértve a gyógyászati hálózatot, kórházakat, patikákat is, és nem voltak a nyugati medicina szerint képzett orvosok sem. A magas születésszámhoz magas csecsemőhalandóság társult, az átlagéletkor pedig a középkori Európa számaihoz hasonlított: mindössze harmincöt év körül volt.

A misszionáriusoknak még itthon meg kellett tanulniuk fogat húzni, injekciót beadni, sebet kötözni, hogy saját, Kínában fenntartott rendelőikben és kórházaikban dolgozni tudjanak. Részben ennek köszönhető, hogy a magyar jezsuiták egy részét a népköztársaság megalakulása után is megtűrték Kínában, nem volt ugyanis helyi szakértelem, amely átvehette volna az intézményeket. Az engedmény persze nem tartott sokáig: 1954-ben az utolsó két szerzetest is kiutasították a kommunista országból.

A misszió, bár nem tartozik a magyar történelem leghosszabb életű vállalkozásai közé, mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény volt, különösen azt tudva, hogy messze túlmutatott a hitterjesztés keretein. A szociális és orvosi feladatokat is vállaló magyar egyháziak nem csak lelkeket, de életeket is megmentettek abban a néhány évben, amit Kínában töltöttek.



A szerző történész.

Ez a cikk az Eurázsia 2023/III. számában jelent meg.

Továbbiak

A weboldalunkon sütiket (cookie-kat) használunk. Az Ön beleegyezésével ezeket arra használjuk, hogy mérjük és elemezzük a weboldal használatát.
Információk és beállítások