Matteo Ricci (Forrás: Wikipedia)
Vitéz Anita
05/09/2023 22:30
Apostoli eszmények
Alessandro Valignano (1539–1606) itáliai jezsuita fogalmazta meg először azokat az irányelveket, amelyek sikerre vihették ezt a módszert. Az akkomodációs irányelvek között olyan evidenciák szerepeltek, mint a kínai kultúra iránti tisztelet és empátia; a nyelv elsajátítása; a nyugati tudományos eredmények ismerete és felhasználása a hiterjesztés előkészítésére; a kínai társadalom műveltebb rétegeire irányuló figyelem; valamint elhatárolódás az agresszorként megismert nyugati hódítóktól, kalandoroktól, politikai haszonszerzőktől.
Vitathatatlan, hogy Valignano rájött, hogy az a kizsákmányoló és uralkodásra éhes szemlélet, amelyen keresztül az európai civilizációt a keleti és nyugati újvilág megismerhette, tarthatatlan. Nem csak erkölcsileg – hiszen így ezzel azonosítják majd a keresztény vallást – hanem stratégiailag is. Le kell tehát számolni a felsőbbrendűségi tudattal, visszatérni az apostoli eszményekhez, és partnerként kell kezelni az idegen civilizációt. A térítő fektessen időt és elköteleződést mind saját, mind a missziós terület kultúrájának megismerésébe. A módszer sikere néhány éven belül mérhetővé is vált két tanítványa, Michele Ruggieri és Matteo Ricci életművén keresztül, mindketten Makaón vágtak bele a felkészülésbe.
„Li Mato”, a misszió mestere
Matteo Ricci (1552–1610) – kínai nevén Li Mato – korának igazi reneszánsz embere volt, akit Michele Ruggierivel 1583-ban lépett kínai területre – írja Matteo Ricci módszeréről szóló tanulmányában Salát Gergely.
A Valignano-féle irányelvekből Matteo Ricci egy íratlan módszertant alkotott, amely Ricci nevével maradt fenn.
A Ming-dinasztia Kínájába például nem csak tökéletes nyelvtudással, a kínai filozófia és irodalom ismeretével – és keresztény tanokra fogékony elemeivel – a tarsolyában lépett be, de reverenda helyett buddhista szerzetesi öltözékben. Idegen vallásként a kereszténységet és a buddhizmust azonos szinten kezelte a kínai hatalom, ám a buddhista szerzetesek hiába örvendtek köztiszteletnek, a társadalmi státuszuk nem volt elegendő ahhoz, hogy a helyi elitet megközelítsék.
Tíz év elmúltával ezért Ricci úgy döntött, konfuciánus írástudókhoz hasonló küllemre vált: „tudósöltözetben járt, szakállt viselt és követte a konfuciánus szokásokat, ami megkönnyítette neki, hogy jó kapcsolatokat építsen ki a kínai elittel” – írja Salát Gergely.
Könnyű volt persze a konfuciánus írástudók között kitűnni az európai tudomány és technológia vívmányaival: a mechanikus órák, prizmák és festmények segítségével gyorsan felhívták magukra a figyelmet, csakhamar Ricci világtérképet készített, nyugati tudományos munkákat fordított kínai nyelvre. Könnyebben lehetett beszélgetést kezdeményezni a jézusi hitről, ha a kínai értelmiség maga kereste föl a misszionáriusok otthonát, hogy nyugati hangszereket és más érdekességeket lásson.
A társadalom felsőbb rétegeinek megcélzása az európai gyakorlatból is ismert: jól tudjuk, hogy Matteo Ricci kortársa, Pázmány Péter szintén a főúri udvarokon keresztül érte el leglátványosabb sikereit. A kínai közegben azonban az elitnek más jelentősége is volt: ők rendelkeztek a legmélyrehatóbb ismeretekkel a konfucianizmusról, enélkül pedig „Riccinek nem is lett volna esélye arra, hogy a kereszténységet befogadhatóvá tegye” – véli Salát Gergely.
A konfucianizmus volt tehát az a „teológiai nyelv”, amellyel a Ricci kapcsolódni tudott a kínaiak vallásosságához, hitélményéhez és rítusaihoz. Rengeteg időt szentelt a konfuciánus klasszikusoknak, hogy megtalálja bennük azokat a gondolatokat és passzusokat, amelyekre a katolikus hit terjesztésekor hivatkozhat.
Főművében, a Tianzhu shiyiben (Az Ég Urának igaz jelentése) végül jelentős részben azokra hivatkozva érvelt a keresztény tanítás igazsága mellett. Ez persze európai szemmel furcsa kompromisszummal is járt: Jézus Krisztus keresztre feszítésének ténye például csak a mű utolsó lapjain jelenik meg, hogy az Emberfia és az állam konfliktusa és az erőszakos halál ne vonja el a figyelmet a kínai filozófia mentén is igazolható egyházi tanításról.
Újkori magyar jezsuiták
A 18. században még csak enyhült, majd a jezsuita rend 1773-as föloszlatását követően a térítések nagy korszaka Kínában lezárult, ám a 20. században néhány évre hazánk is bekapcsolódott a távol-keleti missziókba. Somogyi Jenő tartományfőnök 1919-ben fogadalmat tett, hogy ha a jezsuitáknak a Tanácsköztársaság idején nem esik bántódásuk, akkor a rendtartomány elvállal egy területet Kínában. A kapcsolatfelvétel 1921-ben megtörtént, a következő évben pedig már ki is választottak két jezsuitát, akik Tamingban kezdték meg szolgálatukat. A magyar misszió 1936-ban önállósult.
A térítőknek kiemelten kellett foglalkozniuk a lakosság fizikai szükségleteivel is. Kínában az 1920-as évekig nem volt állami szintű közegészségügy, beleértve a gyógyászati hálózatot, kórházakat, patikákat is, és nem voltak a nyugati medicina szerint képzett orvosok sem. A magas születésszámhoz magas csecsemőhalandóság társult, az átlagéletkor pedig a középkori Európa számaihoz hasonlított: mindössze harmincöt év körül volt.
A misszionáriusoknak még itthon meg kellett tanulniuk fogat húzni, injekciót beadni, sebet kötözni, hogy saját, Kínában fenntartott rendelőikben és kórházaikban dolgozni tudjanak. Részben ennek köszönhető, hogy a magyar jezsuiták egy részét a népköztársaság megalakulása után is megtűrték Kínában, nem volt ugyanis helyi szakértelem, amely átvehette volna az intézményeket. Az engedmény persze nem tartott sokáig: 1954-ben az utolsó két szerzetest is kiutasították a kommunista országból.
A misszió, bár nem tartozik a magyar történelem leghosszabb életű vállalkozásai közé, mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény volt, különösen azt tudva, hogy messze túlmutatott a hitterjesztés keretein. A szociális és orvosi feladatokat is vállaló magyar egyháziak nem csak lelkeket, de életeket is megmentettek abban a néhány évben, amit Kínában töltöttek.
A szerző történész.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/III. számában jelent meg.