Fotó: iStock
Szerencsés Károly
23/05/2023 08:00
A völgyben egy lassú folyó hömpölygött, színe mélykék, partjai bizonytalanok. Jól látszott, hogy valamikor szélesebb lehetett a meder, s most a nyári forróságban talán át is lehetne gázolni a közepén előbukkanó zátonyra. A völgy felett a távolban halványzöld pára remegett, amely felett sziklás, magas hegység lebegett. Ezen a parton magányos lovas baktatott a folyó felé, kantáron szürke csikót vezetett, arcáról semmilyen érzelmet leolvasni nem lehetett. Itatni jött.
Úgy éreztem, a világ őrhelyén járok, itt minden ott és úgy van, ahogy rendeltetett. Ez megnyugtatott. Megnyugtatott, mert a változás igénye túlságosan elhatalmasodott az emberiségen. A jogos – mértékletes – igényből kényszer lett. S ezért nem sikerül elérni az összhangot a változás és az állandóság, az újítás és a tradíció között. Pedig nem lehetetlen ez, csak mindig igazodni kell egy, az emberi igényeknél magasabb rendű szemponthoz. Ezt a szempontot nem szabad szem elől téveszteni, ellenkező esetben elszabadulnak az indulatok, s az ember mindenhatónak képzeli magát, s végül el is pusztítja az életet.
Kellenek ilyen őrhelyek, ahol úgy érezhetjük, egyensúlyban van a természet és az ember, a szellem és az anyag, a víz és a föld, a fű és a felhő, a hegy és a völgy. Ilyen őrhely bárhol lehet. Itt ebben a völgyben egyetlen fa sincs, pedig az erdő is ilyen őrhely, ahol a fák vezetik a tekintetünket az égre; a sivatag is, ahol minden korty vizet megbecsülünk, de egy szoba is, egy ház, ahol a falakon képek, polcokon könyvek, szekrények mélyén titokzatos tárgyak őrzik az emlékeket. Most, amikor óriási terhek nehezednek ránk, nagy szükség van az őrhelyekre, mert csak türelemmel, megfontoltsággal lehet elviselni e súlyok következményeit. Nem lehet kétséges, hogy a következmények lényege a változás lesz. Változni fog – azaz már változik is – az életünk, a környezetünk, a gondolkodásunk, változnak az erkölcsök is.
Ami tegnap bűn vagy szánandó rendellenesség volt, az ma követendő, sőt büszkeségre okot adó körülmény. Ami tegnap erény volt, holnap büntetendő cselekmény. Változik a közélet is: egykor vallott alapvető értékek kérdőjeleződnek meg. Olyanok, mint a nemzet, a demokrácia, a tekintély, a globalizáció és a lokalitás. A történelemben az ilyen, alapjaiban változó korok nem szoktak örömteliek lenni. Persze vannak lelkesedések, felcsillannak időnként a szemek, gyúlnak szalmalángok, kitörnek forradalmak, és vannak ezzel együtt járó remények, vágyak, katartikus pillanatok, de ezek úgy szállnak tova, hogy szinte észre sem vesszük. Aztán marad az előző korok romjain az újjáépítés, újrakezdés, jön az eltévelyedés, néha az erőszak, a terror. Jönnek az önjelölt világmegváltók, a templomokat felgyújtók, az iskolákat feldúlók, a temetéseken kuncogók, a kivégzéseken tapsolók. Jön a józan ítéletet ellehetetlenítő indulatok ideje.
Ilyenkor nagyon kellenek az őrhelyek. Őrhely egy könyv, egy vers, egy vasárnapi ebéd, egy mise, egy meccs, egy koncert. Egy vacsora a barátokkal, akik még emlékeznek, ki is voltál valaha, s nem tesznek szemrehányást azért, amivé lettél. Őrhely a Káli-medence, a częstochowai völgy, a sienai főtér, a Vízivárosban a Mária tér vagy Prágában az U Glaubiců söröző. Az őrhelyeknek nem szabad változniuk. Az átszellemült tekinteteknek a Gangesz partján, a tiszta szívű meghajlásnak az oszakai pályaudvaron, a szentének zengésének és az orgona búgásának a nyírségi templomban, ahol egykor a Báthoryak imádkoztak. Az őrhelyeken nem szabad változniuk a törvényeknek. Ott a magasabb szempontok érvényesülnek. Bölcsesség, szelídség, csend, mosoly. Az őrhelyeken nincs helye a változásnak. A világban úgyis minden változik, mi magunk is. Egykori önmagunk alig ismerne ránk – kifordított a kor, a betegség, a gond, a félelem – és mégis, a lét változatlan. S benne ahonnan jövünk – az őseink – és amit örökül hagyunk, utódaink.
Az ilyen helyeken erőszaknak, de még szavazásnak sincs helye. Nincs vetélkedő többség és kisebbség. Nincs külön anyag és szellem. A legjobb, ha csend van. Ha elhallgatunk. Ha találkoznak a tekintetek, egymásba fonódnak a karok, simulnak a tenyerek. A világ mindig zajtól volt hangos, jobb esetben a munka hangjaitól, rosszabb esetben a háború robajaitól. Nagy a zaj most is. Rakéták, bombák, fals gondolatok, erőszak, zsarolás, fenyegetés.
Minden változik, vajúdik az ember alkotta világ: összeomlik, s valami új születik. Reménykedünk, hogy jobb lesz, de sok a kétely. Ilyenkor kell nagyon egy kis csend. Ilyenkor kellenek az őrhelyek. Átgondolni, mi is történik velünk. Persze tudjuk, hogy semmi sem örök, semmi sem változatlan. Mutatja ezt az is, hogy egyre kevesebb a szép napunk, boldog óránk, tündér percünk. Egyikünk ezért kap mohón a bizonytalan jövő felé, másikunk a dúsabb múltba vágyik vissza. Vannak, akik ebből világnézetet, sőt politikát kovácsolnak, pártot szerveznek, veszekednek, gyűlölködnek. Van, ki csak az anyagot ismeri el, más szerint az anyag nem is létezik, csak a tudatunk. Az előbbiek erőszakosak is, lenézik a hívőket, agresszíven (el)térítenének, utóbbiak rezignáltabbak, egy lépéssel mégis csak közelebb vannak a lényeghez.
Csend van. A magányos lovas már leért a folyó partjára. A félénk csikót itatja. Belépek a jurtába. Középen a tűznél öregasszony motoz. Ügyet sem vet rám. Ledőlök egy prémre, s nyomban elalszom. Álmomban visszatér, mit már régen feledtem, egy íz, egy illat, egy érzés, olyan, mint a szerelem. De mégsem az. Más ez: valami nagy változás és mégis örök állandóság. Üresség. Egy meghajlás, egy vers, az orgona, amikor hangja megvadult óceán hullámaként fölém tornyosul, s hirtelen elnémul. Zeng-bong még a fülemben a hang, s közben behorpad a mellem.
Megfulladok, azt hittem, és a színes sátorban kétségek közt ébredeztem.
A szerző történész.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/II. számában jelent meg.