Fotó: AFP/Leemage
Vitéz Anita
23/05/2023 07:00
India keresztényeiről 2022 májusában elég kedvezőtlen hírek járták be a világsajtót, miután a katolikusok politikai vezetőkhöz fordultak a többek közt ellenük irányuló erőszak miatt. Az indiai katolikusok szervezete – All India Catholic Union (AICU) – azt kérte az ország miniszterelnökétől, hogy sürgősen tegyenek intézkedéseket a vallási kisebbségek elleni országos üldözés és gyűlöletkampány megállítása érdekében.
Előfordult ugyanis 2021–22 folyamán, hogy fegyveresek, valamint helyi politikai vezetők tartották rettegésben a vallási kisebbségek közösségeit – ide értve még a muszlimokat is –, a papokat és a vallási intézményeket. Az AICU ezért más keresztény csoportokkal együtt megtámadta az indiai legfelsőbb bíróság előtt azokat a diszkriminatív törvényeket, amelyek a hindu, szikh és buddhista vallású dalitokkal ellentétben a keresztény dalitoktól megtagadják az alkotmányos védelmet.
De kik azok a dalitok és főleg: a keresztény dalitok? A magyarázat a hagyományos indiai kasztrendszerig vezet bennünket. A hinduizmus tanítása szerint a hindu társadalomnak négy fő kategóriája van, ezek a kategóriák (kasztok) pedig a Brahma testéből származó emberek. A brahmanák (papok és szellemi munkát végzők), ksatriják (harcosok, állami vezetők és hivatalnokok), vaisják (kereskedők és iparosok), valamint a sudrák (alantas munkájú kézművesek, szolgák, munkások).
A Kr. e. II. évezredben íródott Purusaskuta himnusza alapján úgy tartják, hogy a brahmanák a teremtő szájából születtek, a ksatriják a karjából, a vaisják a gyomrából, a sudrák pedig a lábából. A fenti négy kasztba nem sorolható személyek a páriák (más néven dalitok), akik a teremtő testén kívül születtek, ezért érinthetetlenek, a hierarchiában egy szinten vannak az állatokkal.
A szanszkrit „dalit” kifejezés tehát nem a keresztény kisebbség neve, hanem egy gyűjtőfogalom, amelyet a páriák választottak maguknak a 19. század második felében a héber „dal” – azaz „zúzott”, „darabokra tört”, „elnyomott” – szóból eredeztetve – írja egy 2009-es, dalit teológiával foglalkozó tanulmányában Tornya Erika.
Noha még ezen kívül is számos elnevezésük van, egy dolog mégis közös bennük: a kifejezések egy alapvető társadalmi ellentétet hordoznak, a tiszták és a tisztátalannak tartottak ellentétét. A dalitok közül ma mintegy harmincmillióan keresztények. Az össznépességhez viszonyítva ez nem nagy szám, ám az indiai kereszténység nagyon régi, ezért érdemes egy kis figyelmet szentelni neki.
A hagyomány szerint Szent Tamás apostol az első század közepén érkezett Dél-Indiába, ahol – vélhetően zsidó kolóniákban – hét keresztény közösséget alapított, majd mártírhalált halt Mylaporénál, Madras közelében. Itt is temették el, sírját a mai napig a városban tisztelik. Az indiai keresztények a kezdetektől fogva tőle eredeztetik egyházukat, a közösséget pedig Tamás-keresztényekként definiálja a világegyház.
Beszédes az is, hogy számos mélyen tisztelt szenttel ellentétben Tamás apostolnak sehol másutt nem tisztelik sírját, így a temetkezőhely hitelessége még úgy is erős, hogy tulajdonképp bizonyíthatatlan. Akár járt Indiában Szent Tamás, akár nem, az egészen biztos, hogy csaknem tizenkilenc évszázada élnek ott keresztények, és a mai majd harmincmilliós Krisztus-hívő gyülekezetnek nem a 16. századi portugál gyarmatosítás utáni missziókban kell keresnünk az eredetét, hanem az apostolok idején.
Amikor a 16. század elején a portugálok megérkeztek Indiába, és a szubkontinens nyugati partvidékén megalapították gyarmatukat, Goát, már másfél évezredes múltú, autonóm metropolitai egyházként létező Tamás-kereszténységet találhattak itt. Azaz csak találhattak volna, ha több kíváncsisággal és nyitottsággal érkeznek.
A katolikus Portugál Királyság számára azonban evidens volt, hogy a Goában megalapított érsekségbe kell betagozni az európai szem és fül számára ismeretlen rítusú, indiai módra élő, „eretnekekként” definiált keresztényeket.
A Tamás-keresztények „Egész-Indiára” kiterjedő ezerötszáz éves egyházának története mindenesetre fordulatot vett, miután Goa főpásztora akkora joghatóságot kapott, ami magába foglalta még Kelet-Afrikát, Malakkát, a Molukka-szigeteket, Kínát és Japánt is. A portugálok indiai egyházpolitikája eközben szisztematikusan törekedett arra, hogy a Tamás-keresztényeket latinizálja.
A 19–20. századi újjászerveződés nyomán Indiában ma három katolikus egyház – a latin, a szír-malabár és a szír-malankár egyház – működik, és míg Tamás apostol sírja továbbra is fontos szerepet tölt be a kultuszban, addig mostanra Goa mellett – Teréz anya ténykedése nyomán – Kalkutta is fontossá vált a katolikus egyház számára.
Az indiai katolikusoknak pedig tavaly nyár óta vértanú szentjük is van. Ekkor kanonizálta ugyanis Ferenc pápa a 18. században élt, hinduból keresztény hitre térő Devasahayam Lázár Pillai állami hivatalnokot (1712–1752).
Szent Devasahayam Lázár előkelő hindu családban született, magas iskolázottsága pedig miniszteri rangig emelte. Miniszterként kötött barátságot egy kereszténnyel, akinek hatására ő és felesége is megkeresztelkedett, és hamarosan komoly evangelizációs munkába fogott. Az államnak szemet szúrt, hogy a népek egyenlőségéről, a kasztrendszeren való felülemelkedésről, az érinthetetlenekkel való barátságról beszél, ami tilos volt a felsőbb kasztok tagjai számára. Lázárt börtönbe vetették, és hosszas kínzások után egy erdőben kivégezték.
Holttestét temetetlenül hagyták, a vadállatokra bízva, hogy eltüntessék maradványait, öt napra rá azonban a környék katolikusai megtalálták a holttestet, és eltemették a kottari Xavéri Szent Ferenc-templomban.
Hogy Szent Devasahayam Lázár gondolatai mennyire újszerűnek számíthattak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a dalit teológiának ma, a vértanú halála után három évszázaddal is kulcsfontosságú célkitűzése a jogfosztottak emberi méltóságának helyreállítása, valamint reményt és bizalmat ébreszteni bennük a jövő iránt.
De mit is jelent ez? Az évezredek óta létező indiai kasztrendszer gyakorlati felszámolását, és azt, hogy a társadalom fogadja el a dalitokat – keresztényeket és más kisebbségeket is – egyenrangúnak, adjon számukra esélyegyenlőséget és emberi jogokat.
India nagy múltú civilizáció, de bármilyen gyorsan gyarapszik is lélekszámban, a társadalma csak lassan mozdul. Mint azonban minden érték, úgy a kereszténység sem mennyiségi, hanem minőségi alapon kerül majd mérlegre. E tekintetben pedig az apostoli örökség nemcsak remek kiindulópont a szubkontinens keresztényei számára, de számos – a nyugati világba missziózni induló – papi, szerzetesi és szerzetesnővéri hivatás különleges táptalaja is.
A szerző történész.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/II. számában jelent meg.
