Bár a támadás jelentős visszhangot váltott ki, az események egyelőre nem eszkalálódtak regionális konfliktussá. Ez azonban változhat USA által intézett bombázások és Jemen esetleges harcokba való belépése következtében. A konfliktus diplomáciai és biztonságpolitikai válaszokat indukált, különösen Törökország részéről. Ankara fokozott légvédelmi készültséget rendelt el, megerősítette a szárazföldi határok védelmét, tekintettel az esetleges migrációs nyomásra és a konfliktus átterjedésének veszélyére, valamint fokozta a közepes és nagy hatótávolságú rakéták gyártását elrettentésképp. A háború új megvilágításba helyezte a már amúgy is komplex török-izraeli viszonyrendszert, amelyet az elmúlt évtizedben a taktikai közeledés és ideológiai különbségek formáltak. A két állam kapcsolatának vizsgálata rendkívül nagy jelentőséggel bír, mivel az iráni meggyengülés következtében gyakorlatilag két regionális katonai hatalom maradna a térségben: Törökország és Izrael.
A két ország kapcsolata 1949-ben kezdődött, amikor Törökország az első muszlim többségű államként hivatalosan is elismerte Izraelt. Bár a kezdetben a viszony formális és visszafogott volt, az 1990-es években megtörtént a stratégiai közeledés, melyet részben a közös külső fenyegetések indokoltak (Irán, Szíria, kurdok). 1996-ban a két fél történelmi jelentőségű katonai együttműködési megállapodást írt alá, amelynek keretében Törökország izraeli technológiát vehetett igénybe repülőgépeinek korszerűsítéséhez, míg az izraeli pilóták a török légteret használhatták kiképzési célokra. Az együttműködés az 1997. májusában hatályba lépett szabadkereskedelmi és a 2002-ben megkötött vízexport megállapodással új szintre lépett. Ez utóbbi értelmében 20 éven keresztül évente 1,75 milliárd köbméter vizet exportált Törökország a zsidó államnak. A török és az izraeli külügyminiszter kiemelte, hogy a két ország közötti együttműködés, a béke és stabilitás szempontjából is kiemelten fontos az egyezség.
A közeledés időszaka azonban nem volt hosszú életű. Az izraeli-palesztin konfliktus újbóli eszkalációja, valamint Törökország belpolitikai és külpolitikai irányváltása már a 2000-es évek végén kezdték aláásni a kapcsolatokat. 2008-2009-ben a Cast Lead hadművelet során az IDF (izraeli védelmi erők) katonai csapásokat mért Gázára, amit Ankara hangosan bírált. A 2009-es Davosi Világgazdasági Fórumon Recep Tayyip Erdoğan, akkor még török miniszterelnök élesen kritizálta Simon Peres izraeli elnököt, majd demonstratívan elhagyta a rendezvényt (azóta nem vett részt davosi fórumokon). Ez a jelenet szimbolikusan lezárta a két ország közötti kapcsolatok aranykorát.
2010-ben a Mavi Marmara incidens tovább rontott a viszonyon. A Törökországból induló segélyszállítmányt vivő hajók célja a Gázába való eljutás és a rakomány átadása volt, azonban ehhez az izraeli blokád áttörésére lett volna szükség. Figyelmeztetés ellenére a konvoj Gáza felé közeledett, ameddig Izrael meg nem állította a hajókat. A legnagyobb hajó fedélzetén a beavatkozás heves ellenállásba ütközött, amely során 9 aktivista veszítette életét. A történtek nem csak nemzetközi felháborodást, hanem Ankara súlyos diplomáciai válaszlépéseit is okozták. A tel-avivi nagykövet visszahívása, a katonai együttműködés befagyasztása és a vízmegállapodás visszamondása rendkívüli következmények voltak.
A fagyos viszony ellenére a két ország 2016-ban, hosszas közvetítések eredményeként megkísérelte a kapcsolatok normalizálását. Ebben jelentős szerepet játszott, hogy Izrael 2013-ban hivatalosan is bocsánatot kért a Mavi Marmara incidensért és három évvel később kártérítést ajánlott az áldozatok hozzátartozóinak. A diplomáciai tisztségviselők visszatértek pozíciójukba, bizonyos gazdasági és energetikai együttműködések újraindultak. Ennek ellenére a kölcsönös bizalmatlanság és az ideológiai szembenállás továbbra is fennmaradt.
2018-ban a Gázai övezetben zajló tüntetésekkel szembeni izraeli fellépés azonban újra a diplomáciai kapcsolatok megszűnéséhez vezetett. Recep Tayyip Erdoğan török elnök „apartheid” államnak nevezte a zsidó államot és számos alkalommal sürgette az iszlám világ összefogását az „izraeli agresszióval” szemben. 2021. októberében a két ország közötti bizalmat tovább rontotta a 15 feltételezett Moszad ügynök törökországi letartóztatása, akiket azzal vádoltak, hogy palesztin diákokat figyeltek meg szervezetten.
2022-ben a két fél hivatalosan is bejelentette a kapcsolatok teljes normalizálását, amely egy hosszabb diplomáciai közeledés eredménye volt. Jichák Herzog izraeli államfő márciusban látogatást tett Ankarában (14 év után az első elnöki szintű). Jair Lapid miniszterelnök találkozott Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszterrel, míg Erdoğannal telefonon egyeztettek. A közeledést ösztönözte Törökország romló gazdasági helyzete, az új regionális biztonsági kihívások (orosz-ukrán háború), valamint Izrael célja, hogy megerősítse pozícióját az Ábrahám-megállapodások által újrarendezett Közel-Keleten. A bizalmi deficit azonban továbbra is fennált: Ankara nyílt kapcsolatot tartott fenn a Hamasz politikai szárnyával, Izrael bírálta a török regionális törekvéseket Szíriában és Líbiában.
2023. október 7-e megrázta a zsidó államot, hiszen a Hamasz által szervezett támadások és mészárlások során több mint 1000 állampolgár veszítette életét. Válaszul az IDF elkezdte háborúját Gáza ellen, amelynek következtében Erdoğan újra élesen konfrontatív álláspontra helyezkedett. Nemcsak politikai támogatásáról biztosította a palesztinokat, de több nemzetközi fórumon népirtással vádolta meg Izraelt. A retorikát hamar követték a diplomáciai és gazdasági intézkedések. Ankara újra visszahívta nagykövetét, valamint 2024. tavaszán Törökország exportkorlátozásokat, végül május 2-án teljes kereskedelmi embargót hirdetett meg Izraellel szemben. A döntés mögött nem csak a politikai megfontolások, hanem a belső társadalmi nyomás játszotta még a meghatározó szerepet. A zsidó állam ennek eredményeként bejelentette, hogy megszűnteti a Törökországgal fennálló szabadkereskedelmi megállapodást és az addigi vámkedvezményeket 100%-os pótvámra cserélik a török importtermékek esetében.
Bár 2023. és 2024. súlyosan megrendítették a diplomáciai és gazdasági kapcsolatokat, a közel-keleti térség instabilitása, a hatalmi egyensúly megbillenése olyan kockázatokat generál, amelyek új típusú kapcsolódásokat kényszeríthetnek ki. Ebben a tekintetben különösen fontos Szíria, ahol a két fél ugyan ellentétes érdekekkel rendelkezik (erős állam kontra széttöredezettség), de a közvetlen katonai érintkezés elkerülése érdekében koordinációs kényszer alakulhat ki a közvetett csatornákon keresztül (USA szorgalmazza).
A társadalmi-politikai dinamika egyik országban sem járul hozzá a gyors normalizációhoz. Törökországban a palesztin ügy továbbra is kiemelt jelentőséggel bír, valamint az elnök retorikája továbbra is Izraelellenes, amit jelentős részben saját konzervatív és iszlamista bázisa vár el. Izraeli oldalról a Gázában zajló műveletek, a Hamaszhoz fűződő török kapcsolatok, a diplomáciai támadások zárják ki a közeledés lehetőségét.
A 2025 június 13-án kirobbant izraeli–iráni konfliktus tovább erősítette Ankara elutasító álláspontját. Az Iszlám Együttműködés Szervezetének (OIC) isztambuli külügyminiszteri találkozóján (június 21-22) Erdoğan elnök és Hakan Fidan török külügyminiszter élesen bírálták Izrael térségi politikáját, a gázai humanitárius helyzetet és az Irán elleni támadásokat, miközben az iszlám világot egységre szólították fel.
Ankara továbbra is elutasítja a nyílt konfrontációt Izraellel, ugyanakkor szorosabbra fűzi kapcsolatait a muszlim országokkal, különösen az eszkaláció, migráció, humanitárius válságok elkerülése érdekében. A török-izraeli viszony jelenleg fagyos, de nem megszakított. A katonai műveletek szintjén a technikai-, minimális koordináció és kommunikáció megmaradt, de politikai síkon éles szembenállás jellemzi a feleket. A kapcsolatokban való javulás esélyét a két politikai vezető (Erdoğan, Netanyahu) személyében történő változás, egy jelentősebb eszkaláció esetén az USA-val való szövetségesi státuszból kifolyó kényszerű partnerség okozhatja.
A szerző az MCC Külgazdasági Műhely tagja.
