Fotó: AFP/Daniel Leal
Deme Dániel
20/03/2023 08:00
Míg a brit Konzervatív Pártot hazájukban sokan vádolják azzal, hogy csak névben azok, addig a Margaret Thatcher távozása után fokozatosan balratolódó párton belüli valódi konzervatív keménymag tagjai közt meglepő módon gyakran találhatunk indiai gyökerű politikusokat. Ide tartozik az újonnan megválasztott miniszterelnök, Rishi Sunak is, aki utolsó öt-hat elődjével szemben újra tapinthatóan konzervatív témákkal és megoldásokkal állt ki a polgárok elé.
Kívülállók ezen talán meglepődnek, hiszen az európai és egyesült államokbeli példákból ítélve az etnikai kisebbségek képviselői inkább a liberális-baloldali mozgalmakhoz csatlakoznak. Ezzel szemben a brit-indiai közösség egy részének értékei történelmi és kulturális okokra visszavezethetőleg több metszéspontban is találkoznak az európai konzervativizmus hagyományos témáival. Ezeket Sunak annál is inkább felkarolta, mivel a brit társadalomban egyre kézzelfoghatóbban növekszik a feszültség azon felismerés miatt, hogy a Brexit nem hozta meg a kívánt eredményeket a nemzeti szuverenitás, a határvédelem és az integráció terén.
Nemzeti érdekek
Sunak jól érti, hogy a választók nem tűrnek meg egy újabb tiszavirág-életű konzervatív kormányt, amilyen Theresa May, Boris Johnson és Liz Truss vezetése alatt született. Az ő bukása a Konzervatív Párt bukása is lenne egyben, ami idő előtti választásokhoz és a brit Munkáspárt szinte biztos győzelméhez vezetne. Az új miniszterelnök ezért nemcsak belpolitikai kérdésekben írta át azonnal elődei intézkedéseit, mint például egy fiskálisan szigorúbb gazdasági csomaggal, hanem külpolitikai téren is érezhetően irányt változtatott.
Ennek eredménye a novemberben aláírt megállapodás a franciákkal, amelyben jelentős anyagi forrásokat kínál Párizsnak a La Manche csatornán kialakult bevándorlási káosz kezelésére. Kínával kapcsolatban is egy fokkal óvatosabb hangnemet ütött meg harcias elődjével, Liz Trussal szemben, aki a múltban hivatalosan is geostratégiai „fenyegetéssé” kívánta nyilvánítani Pekinget. Sunak ezzel szemben úgy nyilatkozott, hogy „Kína rendszerszintű kihívást jelent értékeink és érdekeink számára, és a legnagyobb állami szintű fenyegetést jelenti gazdasági biztonságunkra nézve”. Ezzel szemben nem támogatta a Truss által javasolt általános „fenyegetés” besorolás elfogadását.
Itt nemcsak arról van szó, hogy elődeivel szemben érti, hogy mind Kínának, mind Oroszországnak sokkal magasabb a fájdalomküszöbe a brit demokráciával és gazdasággal szemben, hanem arról is, hogy a jelek szerint visszatért a Downing Streetbe a nemzeti érdekeket előtérbe helyező, értékalapú politizálás. Mindez nem véletlen, és ennek megértése érdekében érdemes felidézni azt az etnikai és kultúrközösséget, amelyből az új kormányfő érkezett.
Közvetítő szerep a gyarmatokon
Rishi Sunak angliai születésű, de szülei az Afrikában létrejött volt brit gyarmatok mentén kiépült indiai közösségből származnak. Édesanyja Tanzániából, édesapja Kenyából vándorolt be Nagy-Britanniába, hogy ott új életet kezdjen. Ezeket az Indiából hozott közösségeket a britek abból a célból építették ki a 19. században, hogy egyfajta közvetítő szerepet játszanak a gyarmatosító uralkodó osztály és az őshonos afrikai lakosság közt. Az Afrikába költöző indiaiak ezt a szerepüket olyannyira sikeresen töltötték be, hogy idővel megformálódott körülöttük egy jómódú, főleg kereskedőkből, orvosokból és jogászokból kialakuló középosztály.
Ez a közösség megőrizte ugyan Indiából hozott vallását és kulturális arculatát, de képes volt tökéletesen kiaknázni a Brit Birodalom civilizációs, politikai és közgazdasági vívmányait is saját javára. Olyannyira, hogy a brit gyarmati rendszer szétesése után Indiában vagy Afrikában bizonyos értelemben ők maradtak tovább e leköszönő világ kulturális történelmi örökösei. Ez érvényes volt az után is, hogy az Egyesült Királyság az ötvenes évektől kezdve hatalmas modernizációs folyamaton ment keresztül, melynek meghatározó része a tömeges bevándorlás és az annak mentén kialakuló úgynevezett multikulturális társadalom volt. A régmúlt brit koloniális világ egyes elemzők szerint Indiában tovább fennmaradt, mint magában Angliában, és ez fokozottan érvényes volt a fekete kontinensen élő, immár elszigetelt indiai közösségekre.
A gyarmatrendszer bukása után, az ötvenes–hatvanas években a jómódú indiai családok egy része kivándorolni kényszerült, több esetben, mint például Ugandából, viszont menekülnie kellett. A felszabadító mozgalmak gyakran diktatúrákba, polgárháborúkba torkolltak, és a függetlenségüket újonnan visszanyerő népek sokszor ugyanazzal a bizalmatlansággal és előítéletekkel tekintettek a gazdag indiaiakra, mint a fehérekre.
Új középosztály
Az Egyesült Királyság tárt karokkal várta a gyakran vagyonokkal érkező, művelt indiai kereskedőket, iparosokat vagy orvosokat. Ők rendkívül gyorsan beilleszkedtek a brit társadalomba úgy, hogy nemcsak sajátos kultúrájukat tudták megőrizni, hanem gyakran vagyonukat is jelentősen növelték. Ezek a kulturális, történelmi jellemzők ma is széles körben megtalálhatók a brit-indiai közösségben. Érték- és hagyományőrző társadalmi rétegnek számítanak, fiskálisan konzervatívnak, némileg zártak, de a változó brit társadalmi körülményekben a helyüket mindig megtalálják.
Rishi Sunak mellett ugyanez mondható el a volt brit belügyminiszterről, Priti Patelről is, aki szintén egy afrikai-indiai család leszármazottja. David Cameron miniszterelnökségétől számítva Patel volt sokszor a kabinet egyetlen olyan tagja, aki klasszikus konzervatív témákat szorgalmazott a többiek baloldali szavazatokra vadászó politikájával szemben. A nevéhez fűződik többek közt az észak-angliai pakisztáni pedofil bandák elleni fellépés, az illegális bevándorlók Ruandába való áttelepítését szorgalmazó intézkedés, de a 2016-os Brexit-kampány alatt is ő volt az Európai Unióból való kilépés egyik leglelkesebb támogatója a konzervatív párton belül.
A szerző külpolitikai szakújságíró, szerkesztő.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/I. számában jelent meg.
Az indiai közösség egyik leghírhedtebb afrikai üldöztetésének esete 1972-ben történt, amikor is a véreskezű ugandai diktátor, Idi Amin 90 napot adott az indiaiaknak arra, hogy elhagyják az országot. Uganda 1962-es függetlenedése után első kormányfőjük Milton Obote azonnal megkezdte az úgynevezett „afrikanizáció” erősen rasszista politikáját, amely hátrányos megkülönböztetésnek tette ki a nem őshonos közösségeket.
Az indiaiak főleg a bankszakmában, kiskereskedőként vagy szabókként tevékenykedtek az országban, de a hatvanas évektől egyre erősödő rasszizmusnak és összeesküvés-elméleteknek lettek kitéve. Ez Idi Amin 1971-es hatalomra lépése után csúcsosodott ki, melynek során az ország csaknem negyvenezer indiai gyökerű polgára kényszerült menekülésre, hátrahagyva birtokait, üzleteit, házait és ingóságait. A legnagyobb befogadó ország az Egyesült Királyság volt, de sokan telepedtek le Kanadában, a Dél-afrikai Köztársaságban vagy az Egyesült Államokban. Az ugandai-ázsiai közösség iszmaili muszlim részét a mai kanadai miniszterelnök Justin Trudeau édesapja, Pierre Trudeau közbenjárásával menekítették át Kanadába.
Joveri Muszeveni elnök kormányzása során 1986-ban visszahívta az indiai közösséget Ugandába, de ennek csak egy apró töredéke költözött vissza véglegesen az afrikai országba. Máshol, köztük Tanzániában is, több évtizedes ellenségeskedés zajlik a fekete és ázsiai lakosság között, de a Dél-afrikai Köztársaságban például a tavalyi etnikai zavargások során is legtöbbször a jómódú koreai és indiai közösség üzletei, birtokai estek a fosztogatások martalékául.