Fotó: iStock
06/01/2026 20:26
Trumpnak egy év alatt sikerült kicserélnie az USA identitását.
Ivan Krastev
A Világbank szerint Kína 1980 óta 800 millió embert emelt ki a mélyszegénységből, ami a világ szegénység elleni eredményének háromnegyede. Míg 1960-ban a várható élettartam Kínában 33 év volt, 2023-ra ez 78 évre ugrott és csak egy negyedévvel van lemaradva az USA-tól. A villamosítás közel egy évtizede befejeződött. Majdnem teljeskörű a középiskolai képzés. Az egy főre eső jövedelem 13 ezer dollár körül van. 1970-ben még csak pár száz dollár volt. A világ nap- és szélenergiájának felét Kína termeli. A világ megújuló energiaszektorának szinte teljes egésze kínai kézben van. A megújuló energiát versenyképessé tették. A világ energia-kibocsátásának 30%-a Kínából jön, de ők járnak az élen a dekarbonizációban is.
Mi a titka ennek a hatalmas sikernek? Hogy érték el? Kétszáz év megaláztatás, nyugati gyarmatosítás, szétdarabolás után 1949-ben a kommunista Mao egyesítette Kínát. Kényszermodernizációba kezdett, ami súlyos, megbocsájthatatlan emberáldozatokkal járt, de Kínát visszahelyezte a világpolitika térképére. A kommunista, tervutasításos gazdálkodás erőltetett iparosítása, kolhozosítása, az orosz modell szolgai másolása Kínában is gúzsba kötötte az egyént, megfojtotta kezdeményezőkészségét. A modern Kínát Teng Hsziao-ping teremtette meg. Ő volt az, aki az 1970-es évtized végén úgy döntött, hogy a másik nyugati gazdasági modell, az amerikai irányába is megnyitja Kínát. Célja az volt, hogy a két, egymással ellentétes nyugati gazdasági modellt ötvözve alkosson meg egy harmadik, a kínai hagyományokon és sajátosságokon alapuló működési rendet. Ehhez az kellett, hogy mindent megőrizzen a kommunizmusból, amit működőképesnek ítélt és mindent átvegyen az amerikaiaktól, amit hasznosnak tartott. Teng egy olyan sajátosan kínai pályát nyitott hazájának, ami egyaránt épít Marxra és Konfuciuszra, Leninre és Maóra, az amerikai technológiai és technikai évszázad huszadik századi eredményeire.
Modernitás, 21. század és a hagyományos kínai jellegzetességek tovább élése együtt jellemzi a mai Kínát. Kulturális identitása egyszerre támaszkodik az újonnan elért sikerekre és a kínai különlegességen alapuló tradíciók megőrzésére.
Az a kínai keverék, ami konfucianizmusból, leninizmusból, technokrata autoritarizmusból, államkapitalizmusból és a piaci viszonyok egyvelegéből lett összegyúrva, meglepően jól működik.
Kína mára felzárkózott. Ebből az következik, hogy modellé vált, már őt is másolják. Ennek felismerése egyszerre ijesztő és megtisztelő a számára. Nagy intellektuális kihívás. Nagy felelősség.
A jövő, sőt a jelen kérdése az, hogy milyen globális hatalom lesz Kína? Hogy fog viselkedni? Meddig tűri el a nyugati intézmények irányítását?
„Közösség az emberiség közös sorsáért” – mondják, ami szlogennek jó. De mit jelent a valóságban?
Fel-, illetve megosztja Kína a világot az USA-val?
Újra bipoláris lesz a világ?
Nem éri be ezzel?
Bosszút áll majd a gyarmatosító Nyugaton?
Kína akar az új hegemón lenni?
Ezek számunkra is sorsdöntő kérdések.
Milyen lesz az a modernizáció, amiről nem a Nyugat határoz?
Mit jelent a Nyugat önképe számára, ha bebizonyosodik, hogy nem az övé az egyetlen sikerrecept és nem csak ő ismeri a jóléthez vezető utat?
Ha a Nyugat nem képes ütemet váltani és megújulni, könnyen arra az útra léphet, amire egykor Kína, amikor a konfuciuszi középpontról és civilizációjának magasabbrendűségéről alkotott képéről egykettőre kiderült, hogy a Gyöngy-folyó torkolatánál túl nem sokra megy vele.
Kína újbóli világpolitikai szerephez jutása fel kell, hogy ébressze az USA-t és Európát. Itt az ideje annak a belátásnak, hogy a történelem végéről való ábrándozás, az amerikai liberalizmus univerzális érvényességéről és az amerikai way of life ellenállhatatlanságáról szőtt illúziók kora lejárt.
Most a valósággal kell szembenézniük.
(...)
