Fotó: Wikimedia Commons
Domaniczky Endre
06/08/2024 22:00
A 20. század fordulóján zajló jelentős orosz vasútépítési törekvések tulajdonképpen a távol-keleti orosz befolyási övezet Port Arthurig (ma: Dalian város Lüshun kerülete, Kína) történő kiterjesztését célozták. Dalian és Port Arthur birtokában Oroszországnak – a rég vágyott jégmentes ki kötőn túlmenően – lehetősége nyílott volna a kínai kereskedelem egy részének ellenőrzésére. Hogy pontosan mekkora részének, az attól függött, hogy a többi nagyhatalom hol tud szert tenni olyan stratégiai támaszpontra, amely nemcsak kereskedelmi hajók, hanem a hadiflotta számára is alkalmas állomáshelynek.
A két brit támaszpont, Hongkong és Szingapúr innét nézve túl távol feküdt, Tajvan 1895 után a feltörekvő Japán birtoka lett, Manila pedig ekkor már a zenitjén túljutott Spanyolországhoz tartozott. Mindezek ismeretében a Fülöp-szigetek meghódítására vonatkozó amerikai döntés jól átgondoltnak tűnt. Egyszerre blokkolta ugyanis a két expanzív hatalom, Oroszország és Japán terjeszkedését, és jelezte az akkori világelső, Nagy-Britannia felé a térséggel kapcsolatos saját ambícióit.
A lépés nem mellesleg a többi európai hatalom – így az indonéz szigetvilágot kézben tartó hollandok és a Csendes-óceán nyugati medencéjében lendületesen terjeszkedő németek – számára is üzenetértékkel bírt, nevezetesen, hogy Amerikával nemcsak az Atlanti-, hanem a Csendes-óceánon is számolni kell.
Hárman az Alföldről
A Fülöp-szigeteken a több mint három évszázados spanyol uralomnak véget vető amerikaiak csak elsőre tűntek felszabadítónak, valójában gyarmatosítani érkeztek. Emiatt a helyiek az eredetileg a spanyolok ellen kezdett függetlenségi háborút ellenük folytatták tovább, és az ország csak ennek leverését követően vált amerikai gyarmattá.
A három, nagyjából egy nemzedékhez tartozó, a magyar Alföldről származó utazó ebben az átmeneti időszakban érkezett a szigetországba. Bár mindhárman nagy figyelemmel fordultak az általuk a szabadság földjének tartott Amerikai Egyesült Államok gyarmatosítási kísérletének gyakorlati megvalósítása felé, beszámolóikban a kezdeti visszatetszést az amerikai jelenléttel járó jövőbeli előnyök számbavétele váltotta fel.
Legkorábban, 1903 tavaszán Vay Péter vizitált ott, de látogatása Manilára korlátozódott, és elsősorban saját benyomásait vetette papírra. Az 1907 végén partra szálló Gubányi Károly szintén a fővárosban tájékozódott, ám ő később a tőle megszokott módon alapos könyvtári adatgyűjtéssel egészítette ki személyes tapasztalatait. Kicsivel később, 1908 elején érkezett Vojnich Oszkár, aki minden részletet a helyszínen is tanulmányozni kívánt. Több hetes utazást követően a terepbejárás során gyűjtött információit – bőséges képanyaggal kiegészítve – könyvfejezet formájában publikálta.
A pápa megbízásából
Vay Péter gróf misszionáriusként, a XIII. Leó pápa megbízásából teljesített távol-keleti útja során érkezett a szigetekre. Elsősorban a katolikus egyház helyzetét és intézményeit tanulmányozta, de nagy figyelemmel fordult a társadalmi változások felé. Összegzésében – amelynek tanulságát néhány évtizeddel később a gyarmattartó hatalmak is kénytelenek voltak levonni – már előrevetítette az amerikai megszállás átmeneti jellegét: „A legvitézebb hadsereg és a legmagasabb katonai létszám [s]em tud egy egész nemzet ellen harcolni, ha az önérzetre ébred. És viszont: a leghatalmasabb kormány[nak] és legkérlelhet[et] lenebb szigornak sem lesz módjában a gyarmat tulajdonát biztosítani.”
Megkapóak a helyiek vallásosságáról írt sorai is: „Őszintébb áhítattal, töredelmesebben imádkozni ritkán láttam. […] Apró, sötét arczbőrű, de arányos testalkatú, élénk kifejezésű alakok. A vallásban és hitéhez való ragaszkodásában keres vigaszt és reményt meghiúsult szabadságharczai közepett.”
Gubányi Károly 1907 második felében, miközben Sydney-ből Vlagyivosztokba utazott, tett egy rövid látogatást Manilában. A magyar mérnök – Vojnich Oszkárhoz hasonlóan – a fülöp-szigeteki szivar rajongójának számított, ám látogatását főként – a társadalmi és etnikai viszonyokkal kapcsolatos – személyes tapasztalatszerzés vágya motiválta. Gubányi – aki korábban éveket töltött a Távol-Keleten – tisztában volt az ország stratégiai jelentőségével, és a legfontosabb meglátásait össze is foglalta.
Vaytól eltérően ő már az amerikai uralomba alapvetően beletörődő helyieket látott, és élénk kereskedelmet, példás közrendet, valamint növekvő jólétet tapasztalt. Bár ő is úgy érezte, hogy az amerikai jelenlét csak ideiglenes, szerinte rövidtávon a fülöp-szigeteki kérdésnek nincs jó megoldása.
Vulkánosság a középpontban
A három utazó közül Vojnich Oszkár érkezett a legkésőbb a Fülöp-szigetekre, 1908 februárjában, de ő is maradt mintegy tíz héten át – a legtovább. Érdeklődésének középpontjában a vulkánosság állt, ugyanis „[a] szigetek nagy része vulkanikus eredetű, az ösmert 50 vulkanikus hegy közül 20 többé-kevésbé aktív…”, ám figyelmét nem kerülték el a politikai és társadalmi változások sem.
Adatokban bővelkedő országleírása Vay és Gubányi korábbi beszámolóinak is kiváló értelmezési keretet biztosít. A három utazó közül az amerikai uralom nála a leginkább pozitív színezetű – nyilván az időtényező miatt is, hiszen ő már egy évtizeddel az amerikaiak birtokba lépése után érkezett a Fülöp-szigetekre.
Vojnich, miközben részletesen és nagy érdeklődéssel mutatja be a különböző helyi kultúrákat és szokásokat, egyértelműen úgy látja, hogy az amerikai jelenlét az ország fejlődésének záloga. Elsősorban az infrastrukturális beruházásokat említi, az utak, a kikötők fejlesztését, a telefonkábelek fektetését, de éles szemmel észreveszi a jövőben rejlő lehetőségeket is. Manila példáján keresztül utal rá, hogy hosszútávon – stratégiai fekvésénél fogva – a város kikötője világviszonylatban is a legjelentősebbek közé emelkedhet, de csak akkor, ha a szigetország „amerikai kézen marad”, valamint „a szigetcsoport és az U. States tőkepénzesei kedvet kapnak a szigeti vállalatokhoz.”
Fontos hangsúlyozni, hogy bár e három modern világutazó mindegyike tisztában volt a sajtó jelentőségével, és minden esetben törekedett arra, hogy beszámolóit saját készítésű vagy vásárolt fényképekkel illusztrálja, e téren a legtovább hármuk közül talán Vojnich Oszkár jutott. Noha kéziratos hagyatékának jelentős része megsemmisült, nyomtatásban megjelent fotóinak feldolgozásával (2024-ben, születésének és halálának kerek évfordulóján) is érdemes lenne tisztelegni az emléke előtt.
A szerző a Mádl Ferenc Intézet vezető kutatója.
Ez a cikk az Eurázsia 2024. augusztusi számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!
