Fotó: Hegedüs Róbert
Őry Mariann
06/10/2025 22:00
Hogyan látja a kelet–nyugati együttműködés jelenlegi állapotát, figyelembe véve az ukrajnai háborút és az új, nem nyugati együttműködési formák megjelenését?
Nem hiszem, hogy a kelet–nyugati dichotómia ma nagyon hasznos lenne a világ eseményeinek magyarázatához. Lehet, hogy egykor hasznos volt, de a világ egyre inkább a multipolaritás felé oldódik. És a Nyugat nem csupán Amerika. Az ukrajnai háború rövid időre megszilárdította a Nyugatot és újjáélesztette az Észak-atlanti Szövetséget. A NATO, amelyet Emmanuel Macron egyszer „agyhalottnak” nevezett, hirtelen újra élettel telivé vált. Donald Trump azonban véget akar vetni a háborúnak. Így Amerika, amely eddig a nyugati szövetséget vezette, most olykor inkább közvetítő szerepet vállal. Ennek következtében Európában válságidőszak alakult ki, ahol azok a vezetők, akik eredetileg teljes konfrontációt vállaltak Oroszországgal szemben Ukrajna ügyében, most kénytelenek valamilyen módon békemegállapodást keresni. Új vezetők új politikai álláspontokat alakíthatnak ki, hogy Európát továbbvigyék a kontinens történelmének következő szakaszába. Amerika pedig ahelyett, hogy közvetlenül részt venne, most inkább béketeremtőként lép fel – ez drámai változás. Trump azt mondja, Európának a védelmi kiadásait 5 százalékra kell emelnie. Spanyolország ezt visszautasítja, de mindenki más egyetért. Most képzeljük el, ha Németország minden évben a GDP 5 százalékát költené védelemre – tíz éven belül jelentős katonai erővé válna. És ha lenne saját katonai képessége, a következő alkalommal, amikor Amerika meg akarja mondani, mit tegyen, azt válaszolná: „Nos, hadd gondoljam át.” Számos kérdésben Európának más érdekei vannak, mint Amerikának: a Közel-Keleten, Oroszországgal szemben, Afrikában és a Kínával való kapcsolatokban. Így bizonyos értelemben Trump felgyorsítja a jövőt.
Mit ért ez alatt?
Egy olyan világot hoz előre, ahol Európa külön pólust alkot majd – közel Amerikához, de saját létfontosságú érdekeit megfogalmazva és így közvetítve a többi nagyhatalom között. Keleten Kína nagyon naggyá válik, de India is azzá lesz. Ez egy másfajta pólusszerkezetet jelent majd Ázsiában. Közben ott van Délkelet-Ázsia, amely nem számít erős katonai hatalomnak, de nagy népességgel és jelentős gazdasággal bír, így másfajta szerepet fog játszani. Ezért hasznosabb úgy gondolni a Keletre, mint Kínára, Indiára és Délkelet-Ázsiára, a Nyugatra pedig Európára és Amerikára.
Hogyan látja Szingapúr szerepét és lehetőségeit? Egyik pólushoz kell közel kerülnie, vagy inkább összekötő erőnek kellene lennie a különböző pólusok és blokkok között?
Szingapúr nem akar oldalt választani. Népességünk háromnegyede kínai származású, így nem tehetjük Kínát ellenséggé. Ugyanakkor a védelem és a pénzügyi rendszerünk terén nagyon függünk Amerikától, tehát őket sem tehetjük ellenséggé. Más ASEAN-országok sem akarnak választani. Itt válik igazán fontossá az ASEAN: ha világosan ki tudja jelölni az irányt, akkor mindannyian mögé állhatunk, hogy közös álláspontot képviseljünk. Hiszem, hogy egyik nagyhatalom sem akarja, hogy az ASEAN elveszítse semlegességét.
Donald Trump megelégszik egy olyan forgatókönyvvel, amelyben multipoláris világrend jön létre, és az Egyesült Államok csak egy a pólusok közül? Vagy vissza akar térni az unipoláris rendhez? Ez egyáltalán lehetséges lenne?
Úgy vélem, a Trump-adminisztráció az első amerikai kormányzat, amely nyíltan beszél a multipoláris világrendről – de olyanról, ahol az USA a legerősebb pólus. Ez lehetővé teszi számára, hogy különböző régiókban egyensúlyozó szerepet játsszon anélkül, hogy túl sok erőfeszítést tenne, ezáltal hatékonyabbá válva. Trump részben azért jutott erre a következtetésre, mert pénzügyileg az Egyesült Államok súlyos deficitben van, és az amerikai dollár, illetve a globális pénzügyi rendszer fegyverként való használata kiteszi a dollárt annak a veszélynek, hogy többé ne maradjon a világ tartalékvalutája.
Ha az amerikai dollár elveszíti ezt a kiváltságot, az egész amerikai pénzügyi rendszer veszélybe kerül, és a világ minden táján működő katonai bázisok finanszírozása is kérdésessé válik. Az USA tehát nincs túl erős helyzetben, és Trumphoz hasonló vezetők ezt felismerik, ezért mondja az európai országoknak, hogy fizessenek többet. Más országokat vámokkal próbál megzsarolni, és követeli, hogy fektessenek be az Egyesült Államokban. Ezek mind a gyengeség, nem pedig az erő jelei. Azt mutatják, hogy Amerika tudja: már nem uralhatja a világot úgy, mint korábban. Most meg akarja szilárdítani a helyét a saját féltekéjén, ezért beszél arról, hogy Kanadát az 51. állammá teszi, ezért emlegeti Grönlandot, ezért akarja átvenni Panamát, ezért fenyegeti Maduro venezuelai elnököt, és ezért nevezte át a Mexikói-öblöt Amerikai-öbölre. Amerikát Észak- és Közép-Amerika magja körül akarja konszolidálni. Lehet, hogy ezt képes lesz megvalósítani. Amerika képes lehet a megújulásra, de időre van szüksége. Nem egyik napról a másikra került ebbe a helyzetbe, és nem is egyik napról a másikra fog kikerülni belőle – még húsz–harminc évre lesz szükség, ha a következő években megfelelően cselekszenek.
Európa hogyan találja meg a helyét ebben a változó helyzetben?
Azt gondolom, Európa egyik legnagyobb problémája a koherens vezetés hiánya. A nagy országokban – Franciaországban, Németországban, Nagy-Britanniában – a belpolitikai berendezkedés nagyon megnehezíti, hogy erős vezetők jelenjenek meg. Továbbá Franciaország és Németország erős vezetői nélkül nagyon nehéz az Európai Uniónak erős irányt kialakítani. Ennek eredménye, hogy az EU képtelen hosszú távú, stratégiai álláspontokat felvenni. Mindenki amiatt aggódik, hogy megnyerje a következő választást – ez meglehetősen szomorú. Mások, amikor Európára tekintenek, nem erőt, hanem gyengeséget és zűrzavart látnak. Az ukrajnai háború pedig csak súlyosbította a helyzetet. Olyan ez, mint a karatéban: azt hiszed, kettétörheted a téglát, megpróbálod, de nem sikerül, és az erő visszacsap, belső sérülést okozva. Ez a probléma, amellyel Európa ma szembenéz: az ukrajnai háború sok belső sérülést okozott.
Az ASEAN-országok nagyon büszkék hatékony és békés együttműködésükre. Lehetne az EU egy kicsit inkább olyan, mint az ASEAN? Jobb lenne, ha megváltoztatnánk együttműködésünk szerkezetét?
Nem, ez nem lehetséges, mert az EU sokkal sokszínűbb a történelem, a gazdasági fejlettség és a politikai rendszerek tekintetében. Mi az ASEAN-ban nem rendelkezünk közös költségvetéssel sem. Ambícióink sokkal szerényebbek, mint Európáé. Európa problémája annak meghatározása, hogy hol vannak a bővítés és az integráció reális határai. Európa alapelve a szubszidiaritás volt, amely egy katolikus gondolat: soha nem szabad több hatáskört elvonni, mint amennyi feltétlenül szükséges a közösség számára. Az évek során azonban a szubszidiaritás elve nagyrészt leépült. Erős törekvés mutatkozik a kontroll fenntartására és mindennek központi ellenőrzésére.
A feszültség Magyarország és Brüsszel között ennek a tükre. Magyarország nem akarja elveszíteni identitását, egyediségét, autonómiáját. Brüsszel viszont az egységességet keresi, és megbüntet, ha nem igazodsz. De nem csak Magyarországról van szó: más európai országok sem elégedettek. Az európaiak büszkék saját örökségükre. Ha kétszáz kilométert utazol, máris egy másik régióban találod magad, amely másként elbűvölő. Ezt nem lehet kiölni Európából – benne van a kontinens szövetében. Ez teszi széppé, értékessé a világ számára, ugyanakkor azt is jelenti, hogy Európa történelme során mindig harcoltak egymással. Az Európai Unió kísérlet volt arra, hogy ezt meghaladja az „egység a sokféleségben” elvével.
Mi romlott el?
Az egység a sokféleségben érzékeny, dinamikus egyensúlyt kíván. Túl sok egység nem jó, de túl kevés sem. Sajnos úgy vélem, Európa kibillent az egyensúlyból. Több autonómiát kell visszaadni a nemzetállamoknak, hogy úgy érezzék, nagyobb kontrollt gyakorolhatnak, és hajlandóbbak legyenek helyes döntéseket hozni. Ebben a tekintetben a közép-európai országok más törekvéseket követnek, mint Nyugat-Európa. Aki elmegy Párizsba, Londonba, Berlinbe, néha úgy érzi, ezek már nem is európai városok – kozmopolitává váltak. És megértem, miért nem elégedettek ezzel az emberek. Közép-Európa megőrizte báját, homogenitását. Ez jó dolog, nem rossz. Ez nem jelenti azt, hogy xenofóbok lennének, hanem azt, hogy nem veszítik el saját karakterüket, önazonosságukat. Önazonosság nélkül pedig egy ember sem lehet erős – ez Európa drámája.
Milyennek tartja Magyarország stratégiáját?
Szingapúr és Magyarország rokonlelkek. Viszonylag kicsik vagyunk, olyan környezetben élünk, amely felett kevés befolyásunk van. Autonómiát és cselekvőképességet akarunk, önmagunk akarunk lenni. Tudjuk, hogy ahhoz, hogy gazdaságunk működjön, belsőleg kell erősnek lennünk: oktatnunk kell népünket, erős tudományos és technológiai bázissal kell rendelkeznünk, és másokat kell szolgálnunk – értéket kell teremtenünk a világnak, és ezáltal megélhetést biztosítanunk magunknak. Ezért van hasonlóság a magyar és a szingapúri karakter között.
Magyarországnak persze hosszú történelme van, és német, szláv, latin népek veszik körül. Önök Ázsiából származnak, saját identitással bírnak, amelyre büszkék. És van bátorságuk – néha túl sok is. Néha a távoli barátok aggódnak önökért. De a magyar szellemben van egyfajta makacsság, kitartás. Ahogy Orbán Balázs Huszárvágás című könyvében írta, Magyarország néha olyan kockázatokat vállal, amelyeket racionálisan nem kellene, de mégis megteszi, mert úgy érzi, ez a helyes. Európában megpróbálják eltörölni Magyarországot, de önök nem hajolnak meg. Azt mondják: „Nem, nem, nem. Felfüggeszthetitek az Erasmus-programot, megvonhatjátok a támogatásokat, de én szilárdan állok.” Úgy gondolom, a magyarok büszkék erre, mert ez a történelmük. És végső soron nagyon fontos büszkének lenni önmagunkra és kiállni a saját elveink mellett.
