Fotó: iStock
Békés Márton
08/09/2025 22:00
A 20. század második fele két Európán kívüli univerzalizmus küzdelmével, vagyis az amerikai és a szovjet típusú egyetemesség versengésével telt. 1989/91-ben az amerikai univerzalizmus győzedelmeskedett, és megpróbálta saját misszióját egyetemesíteni. Ezzel egyszerre három globális problémát okozott, mégpedig egytől egyig a kortárs globális-progresszív liberalizmus korlátlan érvényesüléséből kifolyólag. Amint Jiang Shigong fogalmaz ezzel kapcsolatban, „a liberális gazdaságpolitika okozta a minduntalan növekvő egyenlőtlenségeket, a politikai liberalizmus az állam csődjét, végül a kulturális liberalizmus dekadenciát és nihilizmust váltott ki”. Hasonló a helyzet ahhoz, amit Carl Schmitt az 1923 és 1939 között írott nemzetközi politikai tárgyú tanulmányai gyűjteménye címének választott: Pozíciók és fogalmak a Weimar–Genf–Versailles elleni harcban. Ezzel jelképezve a liberális demokráciát, a liberális idealizmust és az ezek keretéül szolgáló, I. világháborút lezáró békerendszert. Amint akkor, úgy most is a liberális világszellem és annak szervezetrendszere áll a kritika középpontjában. Míg a két világháború közötti „húszéves válságot” (E. H. Carr) a világrend gazdátlansága váltotta ki – amikor is az Egyesült Államok 1919-ben elállt az őrá szabott nemzetközi rendszer garantálásától, Franciaország és Nagy-Britannia pedig csak felforgatni volt képes a régi rendet, de újat alkotni nem –, addig most is átmeneti időket élünk.
Az előző világrendről, vagyis az 1991 és 2016 között érvényesülő nemzetközi keretrendszerről jól tudjuk, hogy az Egyesült Államok által promotált liberális hegemónia jellemezte, amely szellemi értelemben liberális univerzalizmust hirdetett, és államközi kapcsolatait a liberális internacionalizmus határozta meg – e kettőt közönségesen globalizációnak szokás nevezni. Előbbi alatt a szekuláris-racionalista progresszió kulturális napirendjét értjük, utóbbi alatt pedig a liberális demokráciák és a neoliberális kapitalizmus párhuzamos terjedésének menetrendjét. Egyik oldalról globalizmus (nyitott határ, nyitott piac, nyitott társadalom), a másikról pedig „humanitárius intervenció” és „színes forradalmak”. Ezzel szemben a világrendszer-alternatíva csak a földrajzi téren, annak tagolásán és az így létrejött, történetileg és kulturálisan, valamint politikailag-gazdaságilag meghatározott alacsonyabb és magasabb területi egységek (állam, régió, nagytér) integritásán és együttműködésén alapulhat. A világrendszerváltás kulcsszavai ezért a civilizációk sokfélesége, az állami szuverenitás és a planetáris együttműködés. A világrendszerváltás célja egy nagytereken alapuló többpólusú berendezkedés, amely mellérendelő világrendet valósít meg. Ebben a folyamatban történetileg öt stációt állapíthatunk meg.
1. Az amerikai kontinens felfedezésétől egészen az I. világháború végéig tartott az európai világrend, amely a világ eurocentrikus berendezkedését jelentette. Ebben az atlanti térség került kitüntetett pozícióba, mégpedig a technológiai fölény, a világtengerek uralása, a gyarmatosítás és a hozzá tartozó kulturális hegemónia révén. Az ötszáz évig tartó atlanti világkorszak első négyszáz éve az óceán európai partját szolgálta, az utolsó száz évben a súlypont egyre inkább az észak-amerikai partra került.
2. Az I. világháborúban Európa országai meggyengültek, eladósodtak és elveszítették világuraló legitimációjukat, s miután a nyugati antant nem oldotta meg a háború kiváltó okait, sőt csak súlyosbította őket, húsz évvel később bekövetkezett a II. világháború, amely még pusztítóbb volt, következményei pedig végleg új világot eredményeztek. A jaltai világrend értelmében két Európán kívüli hatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió osztotta fel a kontinenst és a világot egymás között. Poszteurópai korszak kezdődött, amit a gyarmatrendszer felszámolása is nyomatékosított.
3. Az 1945 és 1989 között folyó hidegháború bipoláris berendezkedést jelentett, melyben az önmagukat a „szabad világ” és a „béketábor” vezetőjének nevező szuperhatalmak versenyt futottak a világrend meghatározásáért: gazdaságilag, társadalmi modell tekintetében, katonai szövetségek képében és kulturális üzenetek segítségével is. A világversenyben az amerikai modell győzött, alternatívája megszűnt.
4. 1991-től kezdve negyedszázadon át, egészen 2016-ig vitathatatlan volt, hogy az Egyesült Államok a világ legerősebb szuperhatalma, olyannyira, hogy ugyanazon politikai csoport (az amerikai neokonzervatívok), amelynek egyik tagja azt hirdette, hogy beköszöntött a „történelem vége” (Francis Fukuyama), arról is meg volt győződve, hogy eljött az „unipoláris pillanat” (Charles Krauthammer), amit haladéktalanul meg kell ragadni. A globális Pax Americana érdekében az USA egy sor országban fegyverrel avatkozott be (Afganisztán, Haiti, Jugoszlávia, Irak, Líbia, Szíria, Szomália).
5. A 2010-es évek második és a 2020-as évek első felében jelentősen megváltoztak a nemzetközi erőviszonyok, ami Kína gazdasági súlypontemelkedésének, az amerikai birodalom hanyatlásának és a globális Dél megszerveződésének (BRICS, Eurázsiai Gazdasági Unió, Övezet és Út kezdeményezés, Sanghaji Együttműködési Szervezet) köszönhető. A Biden-adminisztráció idején a globális birodalom még vissza tudott vágni, de Trump második elnöksége már azt jelzi, hogy Amerika is változóban van. Eközben az európai kontinenst képviselő Európai Unió kimaradni látszik a világrendszer szellemi-szerkezeti meghatározásáért folyó versenyből. A döntő változás viszont az, hogy a Föld térpolitikai súlypontja Eurázsiára tevődik át.
A szerző történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója.
Ez a cikk az Eurázsia 2025. szeptemberi számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!