Kossuth Lajos búcsúja a hazától. Színes olajnyomat (Forrás: Babucs Zoltán gyűjteménye)
Babucs Zoltán
23/05/2023 06:00
Vidinben legalább 16 ezer menekült zsúfolódott össze, kiadatásukat az osztrákok és az oroszok egyre erélyesebben követelték. E feszült helyzetben az angolok és a franciák a törökök segítségére siettek, mire azok megtagadták a menekültek kiadását, egyúttal az emigránsok értésére adva, tanácsosabb lenne számukra az iszlám hitre való áttérés.
Bem az elsők között tért mohamedán hitre. Példáját mintegy 334 magyar és száz lengyel követte, akik Isztambulba és Ruméliába kerültek. A császáriak büntetlenséget ígértek 1849 októberének derekán a hazatérőknek, hozzátéve, a kényszersorozás alól ők sem mentesülnek. A létbizonytalanság miatt 3157-en repatriáltak, a Vidinben maradtak nehéz körülmények között éltek tovább, a kolera és tífusz soraikat ritkította.
Eleinte Perczel, azután egy választmány szervezte az emigránsok életét, de osztrák nyomásra a kisázsiai Küthajába internálták őket, a lengyeleknek pedig el kellett hagyniuk Törökországot. Kossuth szorgalmazta, hogy Izmir vidékén legyen kolóniájuk, ám e terv nem valósult meg. Kényszerű tétlenségük 1851 szeptemberéig tartott, amikor Kossuth Észak-Amerikába hajózott és a török bejelentették az internálás megszűntét.
Mészáros Lázár altábornagy és a menekültek fele Anglia felé vette útját, de akadtak, akiket a törökök kényszerbehajóztak. Sumlában 730 menekült tartózkodott, javuk idővel szétszéledt. A magyar emigránsok közül 265-en maradtak, többségük török egyenruhát húzott magára.
Más volt azok helyzete, akik a török hadsereg kötelékébe léptek. A szíriai Aleppóban harmincöt fős csoport élt a Murád pasának nevezett Bem környezetében. Internálásuk körülményein tudott javítani, ráadásul kinevezték területi parancsnokká, beindította a helyi salétromgyártást és kíméletlenül leverte az aleppói felkelést. Bem 1850. december 10-én meghalt, de aleppói sírhelye a szembajosok zarándokhelyévé vált, mert a fáma szerint egy dervis egy gyulladt szemű embert Bem sírhantjának rögjeivel gyógyított meg.
A szabadságharc folytatásának reménye az oroszok elleni krími háború (1853–1856) idején csillant fel. Kmety Londonból tért vissza Törökországba, miközben a Porta Klapka György tábornokot akarta felkérni a dunai hadsereg fővezérének, de ez ellen Bécs tiltakozott, ennek hatására az európai török csapatokból kivonták a magyarokat. Klapkának felajánlották a kisázsiai főparancsnokságot, amelyet nem fogadott el.
A Krímben Ömer pasa alatt számos magyar harcolt – még háziorvosa is magyar volt –, de a külföldi segélycsapatokban is ott voltak honfitársaink. Akadtak, akik tolmácsként tevékenykedtek vagy a jobb anyagiak reményében a török hadsereg markotányosaiként működtek.
Az örmény arcvonalon lévő, stratégiai fontosságú Karsz erődrendszerét Guyon tervei alapján erősítették meg, egyik erődelemét Kmety tartotta, amelyet végül feladtak, mert Szevasztopol bevétele után a küszöbön álló békekötés feleslegessé tette a további véráldozatot. Williams angol tábornok 1855. november 25-én átadta az erősséget. Kmety nem akart orosz kézre kerülni, ezért pár emberével átverekedte magát az oroszok gyűrűjén. Vele tartott Kohlman József és Tüköry Lajos.
Jozef Kohlman ezredes Fejzi bej néven lépett török szolgálatba, megfordult Izmirben és 1852-ben harcolt a kizilbasok ellen. Tábornok lett belőle és az 1877–1878. évi orosz–török háborúban az ázsiai hadsereg vezérkari főnöke volt. Karsz és Erzurum védelmének megerősítője. Guyon a krími háborúban jól helyt állt, kinevezték az anatóliai hadsereg vezérkari főnökévé, parázs vitája volt a török tüzériskola megalapítójával, Ferhád pasával (báró Maximillian Stein tábornok). Tisztázatlan körülmények között, 1856 őszén halt meg Hárem Iszkelesziben.
Bagdadban is szolgáltak magyarok, ahová Ömer pasát később áthelyezték. Törzséhez tartozott August Wepler alezredes – Haynau unokaöccse –, Tefik bej néven. A krími háborút követően lépett elő tábornokká és a mezopotámiai török hadsereg lovassága élén Bagdad mellett, 1862. november 21-én a beduinokkal vívott ütközetben hősi halált halt.
Törökországban 1856-tól jelentősen leapadt a magyarok száma. Bécs amnesztiájával élve számosan hazatértek, mások 1859-ben Itáliába utaztak, hogy magyar zászló alatt küzdjenek a „risorgimento” kivívásáért. Az ott maradtak közül szép karriert futott be Bangya János egykori nemesi testőr és alezredes, aki Karabatir Mehmed bejként a cserkesz háborúban vezérkari főnökként tevékenykedett – miközben a bécsi titkosrendőrségnek jelentett az emigrációról. Isztambuli rendőrfőnökként halt meg 1868-ban.
Bár nem volt 1849-es menekült, mégis érdemes megemlítenünk a legnagyobb magyar kisebbik fiát, gróf Széchenyi Ödönt. Az 1870. évi isztambuli nagy tűzvészt követően magyar mintára ő szervezte meg az ottani tűzoltóságot és keresztény létére pasa címet kapott.
A szerző hadtörténész, a Magyarságkutató Intézet vezető kutatója.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/II. számában jelent meg.