Fotó: Hegedüs Róbert
Petán Péter
02/02/2024 06:00
Harmadik alkalommal rendezték meg októberben Kínában az Övezet és Út Konferenciát. A csúcstalálkozóra ezúttal is meghívást kapott Orbán Viktor, aki a pekingi eseményen találkozott Vlagyimir Putyinnal is. A magyar kormányfő orosz elnökkel való kézfogása és eszmecseréje, a rendezvényen való megjelenésével egyetemben, kiverte a biztosítékot Brüsszelben. Mivel magyarázható az uniós mainstream felháborodása?
Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban alkalmazott stratégia kérdésében kezdettől fogva jelentős különbség van a magyar és az uniós álláspont között. A magyar álláspont, mondhatjuk, hogy realista alapokon áll. Számba vette az erőviszonyokat, és ez alapján abból indul ki, hogy ezt a háborút Ukrajna a fronton nem tudja megnyerni. Ebből pedig az következik, hogy a tűzszünetre kell koncentrálni, és mielőbbi béketárgyalásokra van szükség.
Minden más csak elhúzódó konfliktushoz és további emberéletek elvesztéséhez vezet. Az uniós álláspont ugyanakkor kezdettől fogva morális megközelítést alkalmaz, az „ameddig szükséges” („as long as it takes”) szólamot követi, amellyel az a probléma, hogy nem jelent valódi, átgondolt stratégiát. Az Unió sosem határozta meg, hogy pontosan mi a célja a hadszíntéren, ezt milyen időkeretben szeretné elérni, ugyanakkor egyértelművé tette, hogy morális szempontból csak ez az egyetlen elfogadható hozzáállás létezik. Ennek a része az is, hogy kizárják például a Putyinnal való tárgyalás, találkozás lehetőségét. Az Unió azáltal, hogy a háború kérdéséből morális ügyet csinál, saját csapdájába esik bele. Azzal, hogy elvágja a tárgyalás és kapcsolattartás lehetőségét, nem segíti elő azt, hogy ennek a háborúnak mielőbb vége legyen. A magyar kormányfő ugyanakkor a magyar nemzeti érdeket tartja szem előtt, a valóságból és a tényekből indul ki, amiből pedig az a hozzáállás következik, hogy a kapcsolatokat fent kell tartani és tárgyalni kell.
Miközben tagadhatatlan, a keleti világ megerősödött. Kína átvette az Európai Uniótól a második helyet a világgazdasági teljesítményhez való hozzájárulás tekintetében. Mi lenne a helyes lépés, mit kéne tennie ebben a helyzetben Európának? Mit tapasztal, milyen válaszokat adnak erre a dilemmára az Európai Parlamentben?
Ma azt látjuk, hogy az uniós vezetés nem képes az önálló európai érdekek beazonosítására és követésére. Ennek hátterében egy mindent meghatározó dilemma áll. Európa nem egységes abban, hogy a világpolitikai színtéren hogyan kellene viselkednie: önálló hatalmi szereplőként vagy pedig Amerika alárendeltjeként. A Kínával kapcsolatos uniós politika bizonytalanságát is ez okozza. Európa nem tudja eldönteni, hogy Kínára partnerként vagy ellenfélként, sőt, ellenségként tekintsen. Utóbbit erősíti az az egyre inkább uralkodóvá váló, főként Amerika által táplált felfogás, hogy a világot fel lehet osztani aszerint, hogy vannak a „jófiúk”, ide sorolják a nyugati demokráciákat, és vannak a „rosszfiúk”, ide pedig a nyugati mintáktól eltérő berendezkedésű, keleti rendszereket, mint például Kínát. Szerintük a „rosszfiúkkal” nem lehet, nem helyes együttműködni. A magyar álláspont viszont más koordinátarendszerben gondolkozik: mi a saját nemzeti érdekeinkből, földrajzi, gazdasági adottságainkból indulunk ki. Ez egy merőben más felfogás. Ma azt látjuk, hogy a mi stratégiánkkal szemben Európa eltolódott az átideologizált, moralizáló politizálás irányába. Az Európai Unió vezetése képtelen egyensúlyt teremteni az érdekalapú és az értékalapú politizálás között, ami pedig még tovább erősíti az európai alárendeltséget. Véleményem szerint ez a fajta uniós hozzáállás rossz Európának, és ahhoz vezet, hogy Európa folyamatosan veszít a versenyképességéből. Ahogy Magyarország a magyar érdekeket tartja szem előtt, úgy az Európai Uniónak is képesnek kellene lennie arra, hogy megfogalmazza, mi Európa mint önálló hatalmi szereplő érdeke, majd pedig arra, hogy e szerint lépjen fel a globális gazdasági és politikai színtéren.
A magyar kormány tavaly nyáron energetikai együttműködést hozott létre Törökországgal, Azerbajdzsánnal és Katarral is, folyamatosan azon dolgozik, hogy a világpiaci felfordulás ellenére fenntartsa hazánk energiabiztonságát. A türk világ, Törökország és Közép-Ázsia stratégiai szerepet játszik Európa energiaellátásában is, és súlyuk, szerepük csak nőni fog kontinensünk számára. Mennyire racionálisak ennek tükrében a brüsszeli döntések?
Az orosz-ukrán háború és az erre adott szankciók veszélybe sodorták Európa energiabiztonságát, az üzemanyagárak a duplájára, a földgáz ára pedig négy-ötszörösére emelkedett. A kialakult helyzet rávilágított az európai energiaellátás sebezhetőségére. Az orosz energiahordozókról való leválás sürgető igényként jelent meg Európa-szerte, és a diverzifikáció kulcsfontosságúvá vált. Ebben a helyzetben az olyan stratégiai partnerek, mint Törökország, Azerbajdzsán vagy Katar szerepe jelentős mértékben felértékelődött. Megmosolyogtató, hogy amíg évekig jelentős kritikák érték Magyarországot azért, mert szoros gazdasági kapcsolatok kiépítésére törekedett például Azerbajdzsánnal, most az uniós vezető politikusok egymással versengve kopogtatnak földgázért Bakuban, maga az Európai Unió is jelentősen növelte az azeri gáz importot. Hasonlóan hitelességi kérdés, hogy az Európai Unió mennyiben vesz részt az újabb útvonalak kialakításában, és ezáltal miként segíti elő a diverzifikációt. Szerintünk az Uniónak a hangzatos szólamok helyett inkább finanszírozást kell nyújtania a közép- és délkelet-európai infrastruktúra fejlesztésére.
Az európai gazdaság gerincoszlopát jelentő autóipar megújulásához a nyugati gyártóknak szükségük van elektromos akkumulátorokra, márpedig ezen a téren elsősorban a keleti és különösképpen a kínai vállalatokra támaszkodhatnak. Az EU célja, hogy kétezerharmincötig fokozatosan megszüntesse a szén-dioxid-kibocsátó autók értékesítését, továbbá, hogy kétezerötvenre elérje a nettó nulla szén-dioxid-kibocsátást. Közben az Európai Bizottság éppen csökkentené kitettségét Kínával szemben. Ismét felmerül a kérdés, konnektivitás vagy blokkosodás?
Az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen által meghirdetett kockázatmentesítési stratégia valójában az európai és a kínai gazdaság szétválasztását célozza, amely a blokkosodás felé mutat. Ez pedig hátrányos Európa számára. Az Unió zöldítési céljainak eléréséhez rengeteg nyersanyag szükséges, ezek közül kiemelten fontosak a ritkaföldfémek. A probléma az, hogy Európa nagyon kevés ritkaföldfémmel rendelkezik, míg Kína kétezerhuszonkettőben a világ termelésének a hetven százalékát adta. Továbbá, Kína ellenőrzi az elektromos járművek és szélerőművek mágneseinek gyártásához nélkülözhetetlen ritkaföldfémek termelésének és kínálatának kilencvenöt százalékát. Egyértelműen látszik, hogy Kína kulcsfontosságú szerepet játszik az Európai Unió zöld átállásában, nélküle az irányszámok és a célok nem valósíthatók meg. A Kínával szembeni kioktató és ideológia-vezérelt politika tehát nem járható út. Az Európai Unió alapvető érdeke – a zöld átállás szempontjából is –, hogy kölcsönös tiszteleten alapuló gazdasági együttműködést folytasson Kínával.
A BRICS, az Övezet és Út, illetőleg az Ázsiai Beruházási és Infrastrukturális Bank megalapítása –, amelynek a fejlesztési forrásai többszörösen haladják meg az összes nyugati ország fejlesztési erőforrásait – sem késztette cselekvésre a kizárólag csak a genderrel, a migrációval, a kelet elutasításával és az orosz-ukrán háborúval elfoglalt Brüsszelt, miközben a csőd szélére sodorták az Európai Uniót. Meddig tartható, mi befolyásolja, hogy Európa a józan cselekvés helyett továbbra is csak kioktat, ítélkezik, s megmondja másoknak, hogyan éljék az életüket?
Nem is kell az Unión kívülre nézni, hogy fény derüljön a brüsszeli vezetés hibáira. A helyzet az, hogy az elmúlt öt évben az uniós vezetés nem volt képes arra, hogy valódi megoldásokkal szolgáljon az európai emberek problémáira. Az ideológia-vezérelt politizálás és a folyamatos erkölcscsőszi szerep egyfajta elterelő hadművelet lehet arról, hogy a brüsszeli vezetés számos kérdésben elvesztette az irányítást. Koronavírus-járvány, migrációs válság, háború, szankciók, energiaválság: ezek mind olyan bajok voltak Európa életében, amelyek jó döntéseket és karakán vezetőket igényeltek volna. Bízom benne, hogy az idei választások visszatérítik majd az európai politikát a józan ész útjára.
Végezetül, összegzésként: Európa vagy Ázsia? Nyugat vagy Kelet?
A magyar stratégia abból indul ki, hogy van Magyarországnak egy földrajzi elhelyezkedése, ami megváltoztathatatlan adottság. Az, hogy a Nyugat és a Kelet határterületén helyezkedünk el, meghatározó volt a múltunkban, és az a jelenben is. Ehhez az adottsághoz kétféleképpen lehet viszonyulni: vagy a nyugati világ széleként, perifériájaként tekintünk magunkra, vagy pedig az előnyünkre fordítjuk, és úgy nézünk magunkra, mint egy helyre, ami összeköti Keletet és Nyugatot. Magyarország az utóbbit választotta. Ki kell használni azt a helyzetet, hogy hídként tudunk szolgálni, hogy találkozási pontot biztosíthatunk a keleti és a nyugati cégeknek egy olyan helyként, ahol mind a nyugatiak, mind a keletiek jól érzik magukat. Hamis és félrevezető tehát az az értelmezés, hogy mi távolodni akarunk a Nyugattól. Mi a Nyugat része vagyunk, ebbe a szövetségi rendszerbe tartozunk, de nyitunk Kelet felé is és nyitottak vagyunk a velük való gazdasági együttműködésre. Magyarországnak nem érdeke a blokkosodás, ezért minden erőnkkel azon vagyunk, hogy ne is ebbe az irányba menjünk.
A szerző az Eurázsia főszerkesztője.
Ez a cikk az Eurázsia 2024. februári számában jelent meg, a magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!
