Fotó: AFP/Olga Maltseva
Stier Gábor
07/02/2025 22:00
A háború kirobbanása után egy hónappal, 2022 márciusának végén már-már úgy tűnt, hogy csak rossz álom volt ez az egész, győz a józan ész, és az érintettek megállapodnak a tűzszünetben. Oroszország eleve nem elhúzódó háborúval számolt, a „kabuli forgatókönyv” azonban nem működött, a gyors hatalomváltás, ezzel a befolyás visszaszerzése kútba esett.
A Kremlnek láthatóan nem volt B-terve, és el szerette volna kerülni, ami végül bekövetkezett, ezért kész volt aláírni az isztambuli békemegállapodást. Akkor még Ukrajna is reálisan mérte fel az erőviszonyokat, és a Kijev környékén mutatott váratlanul kemény ellenállást nem túlértékelve szintén a kompromisszumra törekedett. A felek szinte már mindenben megegyeztek, ám ekkor Kijev vérszemet kapott, és angolszász támogatói megakadályozták a megállapodást.
Ezzel vált igazán véressé a háború, amelyben egy ideig akár még a Nyugat által támogatott ukránok is azt hihették, hogy lehet keresnivalójuk. Herszon visszafoglalása, valamint a látványos előretörés a harkivi fronton annyira meghozta az önbizalmat, hogy egy kedvező helyzetben megkezdett tárgyalások helyett Kijev és nyugati támogatói komoly terveket szőttek 2023-ra. A nagy médiatámogatással végül csak megindított ellentámadás a zaporizzsjai fronton kifulladt, és gyorsan kiderült, hogy Ukrajna lehetőségei erősen korlátozottak. Közben a Prigozsin-lázadás kudarcával a Vlagyimir Putyin rendszerének megingatásához fűzött remények is hamar elillantak.
Az orosz társadalom, a politikai elit, és a hadsereg ugyanis meglehetős hatékonysággal alkalmazkodott az új helyzethez. Egyre világosabbá vált, hogy a szankciók sem hozzák meg a várt eredményt, és Európának talán jobban fájnak, mint magának Oroszországnak. A Kreml gyorsan megbirkózott ezzel a kihívással, a társadalom stabilitása nem ingott meg, a háborús üzemmódra átálló gazdaság pedig egyenesen növekedni kezdett. Szergej Szurovikinnak köszönhetően a kritikus pillanatokban a hadsereg is összeszedte magát, ráadásul az ukrán fél messze nem kapott olyan nyugati támogatást, amellyel megfordíthatta volna a háború menetét. Egyre inkább érvényesült ugyanis az erőviszonyok közötti különbség, és a háború kirobbanása után másfél évvel az orosz hadsereg egyértelműen visszavette a stratégiai kezdeményezést. Mind hatékonyabban működik a felőrlő taktika, az ukrán tartalékok pedig kifulladóban vannak.
Az elmúlt három év alatt a sérültekkel együtt a két közvetlenül szembenálló hadsereg vesztesége összességében már meghaladta az egymilliót. Ebből a halálos áldozatok száma mindegyik oldalon 120-140 ezer fő között lehet. Közben ukránok milliói menekültek el az országból. Csupán az Európai Unióban nagyjából 5 millióan tartózkodnak, és közel ennyien lehetnek Oroszországban is. Az infrastruktúra egy része romokban, a gazdaság finoman szólva is akadozva működik, az ország a nyugati segítség nélkül csődbe menne. S akkor azt még nem is említettük, hogy Ukrajna máig elvesztette területének 20 százalékát.
Mára kijelenthetjük, hogy Kijev veszített. A háborúnak egyértelmű győztese nincs, a fronton azonban egyértelműen Oroszország áll nyerésre. Nem áll rosszul a háború gazdasági frontján sem, hiszen miközben az orosz gazdaság bírja a háborús nyomást, addig Európa versenyképessége drámaian gyengül. Nem utolsósorban azért, mert ez a helyzet az Egyesült Államoknak is nagyon megfelel. Washington és az amerikai gazdasági körök eddig inkább csak nyertek ezen a proxy háborún, ám a Fehér Ház inkább már kiszállna. Egyrészt eleget nyert, nem akar erre többet költeni, másrészt az átalakuló világrend többi frontján – Közel-Kelet, Indo-csendes-óceáni térség – is helyt kell állnia. Ráadásul az Ukrajna körüli konfliktus nemcsak nyilvánvalóvá tette a globális szembenállás frontjait, de fel is gyorsította az úgynevezett nem nyugati világ önszerveződését.
Ebben a helyzetben tért vissza a Fehér Házba a többek között az ukrajnai konfliktus gyors lezárásával kampányoló, ezzel a nyugati fősodor elképzeléseit keresztülhúzó Donald Trump, akinek a számára láthatóan nem a legfontosabb prioritás Ukrajna sorsa. Ehhez jön az orosz csapatok egyre gyorsabb ütemű területi hódítása, az ukrán erők néha már az összeomlás lehetőségét is felvillantó, érezhető gyengülése, az általános háborús elfáradás, amely nyugati társadalmak és politikai elitek kitartását is próbára teszi. E tényezők összessége komolyan megkérdőjelezi, hogy Ukrajna képes-e a csatatéren megállítani az oroszokat. Így aztán a realitásokkal szembesülve Ukrajna támogatói is egyre inkább a háború leállítása mellett vannak.
A kérdés már inkább csak az, hogy meg lehet-e ezt úszni arcvesztés nélkül. Donald Trump sem szeretne például úgy járni, mint az afganisztáni kivonulással indító Joe Biden. Európa egyes „héjái” még át is vállalnák Amerikától a háború támogatását, ám ehhez egyre kevesebb az erejük. Így inkább ők is a veszteségek minimalizálására koncentrálnak. Valójában a pozíciók javítása a cél Kijev további támogatásával, és ezért tart ki, illetve indít a kurszkihoz hasonló kétségbeesett támadásokat a frontokon az ukrán hadsereg is. Az azonban már most egyértelmű, hogy Ukrajna olyan békét nem tud kötni, mint azt tehette volna Isztambulban. De az is erősen kérdéses, hogy Oroszország elérheti-e az eredeti céljait, mindenek előtt Ukrajna semlegességét és demilitarizálását. Ha ezek közül egyik sem teljesülne, akkor folytatni fogja a harcot kifulladásig. Így aztán annak is örülhetünk, ha 2025-ben lezárul e háborúnak legalább az intenzív szakasza. Erre az esélyt igazából Trump unortodox, kiszámíthatatlan „őrülete” adja meg.
A szerző külpolitikai újságíró, a Moszkvater.com alapító főszerkesztője.
Ez a cikk az Eurázsia 2025. februári számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!