Fotó: iStock
Békés Márton
04/10/2024 22:00
Megszoktuk, hogy a nemzetközi kapcsolatok elmélete és a geopolitika gyakorlata ellentétpárokkal dolgozik: a hidegháborúban Nyugat és Kelet állt szemben egymással, azután a fejlett Észak és a feltörekvő – újabban globálisnak nevezett – Dél. A demokráciák és autokráciák küzdelméről szóló nyugati diskurzus egészen az I. világháborús antantpropagandáig megy vissza. A legkülönfélébb – metaforikus égtájakkal leírható, történetileg adott, politikai berendezkedés szerinti – jelenkori megosztottságok voltaképpen egy sokkal eredendőbb ellentétig vezethetők vissza, amely a megváltoztathatatlan földrajzi adottságokból fakad.
Ősi ellentét
Réges-régi történet ez. A peloponnészoszi háború első szakasza (Kr. e. 431–421) a szárazföldi Spárta és a Déloszi Szövetséget vezető, tengeri hatalomnak számító Athén összecsapásaként ment végbe – itt városostrom, ott a tengerzár eszközeivel. A háború második összecsapássorozatában (Kr. e. 415–413) az athéni Alkibiadész azért vezetett hatalmas hajóhaddal szicíliai hadjáratot, hogy a korábbinál is nagyobb méretben tudja körbekeríteni a Spárta-uralta Peloponnészoszi-félszigetet. Az utolsó felvonás, azaz a dekeleiai háború (Kr. e. 413–404) első felét a tengeri összecsapások határozták meg: Spárta perzsa segítséggel épített magának flottát és a Hellészpontosznál (Dardanellák) megsemmisítette Athén hajóhadát, aztán ostrom alá vette a várost, és megsemmisítő győzelmet aratott.
Az antant és a központi hatalmak száz évvel ezelőtti nagy összecsapása, vagy a mostani világrendszerváltás alapkonfliktusai szintén innen, vagyis a tengeri (thalasszokratikus) és szárazföldi (tellurikus) hatalmak szembenállásából fakadnak. Ezek ellentétét egy sor nagy geopolitikai gondolkodó megfogalmazta, kezdve a brit Sir Halford J. Mackinderrel (A földrajz mint a történelem kulcsa, 1904), folytatva a német Karl Haushoferrel (Világtengerek és világhatalmak, 1937), egészen honfitársáig, Carl Schmittig bezárólag (Szárazföld és tenger, 1942). Azt mindannyian élesen látták, hogy a világ szárazföldi közepe nem más, mint Eurázsia, amelyet óriási kontinensszigetek vesznek körbe (Afrika, Amerika, Antarktisz, Ausztrália). Míg a tengeri hatalmak magja az Atlanti-óceán két partján helyezkedik el (Észak-Amerika és Nyugat-Európa), addig a szárazföldieké Eurázsia magterületén.
Új világrend
Nemrégiben egészen egyértelmű jelei mutatkoztak annak, hogy a korábban uralkodó nemzetközi rendszer dekonstrukciója és annak a csírának a létrejötte, melyből a Föld berendezkedésének eljövendő formája kibomlik, egyszerre történik. Ebből már jól látható az egyes nagyobb blokkok elkülönülése és geopolitikai stratégiájuk érvényesítése. Röviden, az egyik oldalon a régimódi tengeri körbekerítés megoldását látjuk, a másikon viszont az ősöreg szárazföldi kiterjedés folytatását. Mindez nem kell, hogy meglepjen bennünket: a nyugati dominancia alternatívájaként már korábban létrejött struktúrák (BRICS, Eurázsiai Gazdasági Unió, Övezet és Út, Sanghaji Együttműködés Szervezete) konvergenciája és az euroatlanti keretek megszilárdítása (EU, G7, NATO), illetve mindkettő bővülése, előrevetítette a hidegháborús Nyugat és Kelet, valamint a globális Észak és Dél kölcsönös egymásra találását.
Nézzük a legfrissebb fejleményeket, melyek egytől-egyig a tengeri és a szárazföldi hatalmi komplexumok – ha tetszik blokkok – erőteljesebb körvonalazódását mutatják! A tavalyi év komoly geopolitikai eseménye volt, amikor a BRICS-országok és a sanghaji országcsoport is kibővült: előbbi afrikai és közel-keleti országokkal (Egyesült Arab Emírség, Egyiptom, Etiópia, Irán, Szaúd-Arábia), utóbbi Iránnal. Ebből látható, hogy a Globális Dél mind kontinensközi, mind közép-eurázsiai értelemben erősödik. Idén júliusban a sanghajiak államfői a kazahsztáni Asztanában találkoztak és egy újabb tipikus tellurikus országot, Belaruszt iktatták teljeskörű joggal soraik közé. A kétoldalú kapcsolatok építése tekintetében a fórum fontos eseményének számított az orosz és a török államfő, valamint a kínai és az indiai külügyminiszter találkozója, továbbá az azeri–kínai stratégiai partnerség tető alá hozása. Időben ehhez közel esett, hogy India újraválasztott miniszterelnökének első útja Vlagyimir Putyin orosz elnökhöz vezetett, akit egyenesen régi barátjának nevezett.
Angolszász tengely
A másik oldalon júliusban Washingtonban NATO-csúcsot rendeztek, az észak-atlanti szövetség megalakulásának 75. évfordulójára időzítve. Újdonság, hogy erre meghívták Ausztráliát, Dél-Koreát, Japánt és Új-Zélandot is, amelyek biztonságpolitikai és hírszerzési tekintetben jól integráltak az angolszász– tengeri tengelybe (AUKUS, Five Eye, Quad). A találkozó három meghatározó eredménye az orosz–kínai szövetséges Észak-Korea jelentette fenyegetés hangsúlyozása, a főtitkári szinten Ukrajnának küldött és „visszafordíthatatlannak” nevezett csatlakozás meghívója, valamint a kettősfelhasználású orosz–kínai transzferek tiltása volt. Az Egyesült Államok emellett 2026-os határidővel kötelezettséget vállalt nagyhatótávolságú rakétaeszközök és manőverező robotrepülőgépek Németországba telepítésére (ahol az Európában állomásozó amerikai csapatok ramsteini központja is található). A szervezet megerősítette azt a benyomást, hogy Ukrajna NATO-proxy, hiszen a saját területén, a maga élőerejével veszi fel a fegyveres harcot az elsőszámú aktuális ellenséggel, Oroszországgal, miközben a „védelmi” szervezet az erkölcsin túl haditechnikai, logisztikai és kiképzési (s minden bizonnyal felderítési és tűzvezetési) támogatást nyújt számára, a nyugati államok pedig finanszírozzák.
A hidegháború után több hullámban megvalósult NATO-bővítést Oroszország értelemszerűen a bekerítésére irányuló ellenséges lépésnek tartotta, nem is beszélve az észak-atlanti katonai szövetségben Georgiának és Ukrajnának ígért tagságról, Afganisztán húsz éven keresztül való megszállásáról vagy a közép-ázsiai „színes forradalmak” szításáról és Szíria destabilizálásáról. Újabban olyan lépések jelzik a régi stratégia alkalmazását, mint hogy a NATO 2023–24-ben tagjának vette fel Finnországot és Svédországot, 2024 tavaszán az orosz–ukrán háború közvetlen szomszédságában található Lengyelország elnöke, Andrzej Duda felvetette a NATO-atomtöltetek országába telepítésének lehetőségét, miközben élénk amerikai forgalom bonyolódik a rzeszów-jasionka-i katonai légibázison, nyár óta pedig B–52-es típusú stratégiai bombázók állomásoznak Romániában, mellyel felállt a 20. Expedíciós Bombaszázad. Eközben a szimbolikus politika frontján is folynak a harcok: Oroszország fővárosában Eurázsiává nevezték át a korábbi Európa-teret.
A szerző történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója.
Ez a cikk az Eurázsia 2024. októberi számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!
