Fotó: iStock
Kő András
20/03/2023 07:00
Az eső ugyanolyan mindenütt, mint a napkelte és a napnyugta – gondoltam. Aztán megtapasztaltam, hogy a hely, a körítés és az ember lelkiállapota befolyásolhatják ezeket a természeti jelenségeket, akár Olümpiában vagy Londonban, akár New Yorkban vagy Tokióban, akár Párizsban vagy az Andamán-tengeren és a Thai-öbölben.
A thai eső történetesen semmihez sem hasonlítható a híres muszlim faluban, Ko Panyin (a Ko szigetet jelent) az esős évszakban, már csak azért sem, mert az esőcseppek itt kopognak. Nagyobb zajt csapnak, mint általában a házak cserepein. A cölöpökre épített viskók mindegyike ugyanis bádogtető, ezért az eső beszél is hozzánk. Az utcákra emlékeztető keskeny sikátorokban minden csöpög, folyik; a láb alatt és a láb fölött víz és víz, védem alig, a lakók szenvtelenül szemlélik a behúzott nyakú idegeneket. Az embernek az az érzése, hogy az egyenletesen és sűrűn hulló eső ezen a tájon sohasem szűnik meg, mert az ég csatornái errefelé beláthatatlan hosszúak.
„Azért szeretem a csöndet is, a sötétséget, az eső hullását is, mert ezek mind a végtelenség cselédei…, mert mindezek a végtelenség illúziójával kínálják lelkemet” – írta Szép Ernő. Másutt tette hozzá: „…a markomban tudjam tartani, míg élek, azt a pillanatot, és ki tudjam játszani vele a mulandóságot, mert megvan egy pillanat, ami volt. Egy pillanat mindig a jelenben lesz, elloptam, viszem, nem engedem.”
A költő megfogalmazta az én érzéseimet is. Csak ültem és hallgattam az eső zenéjét, amely az élet zenéje volt, a természeté, amely – úgy éreztem – befogadott. Itt nem dörgött és mormolt az ég, nem hasított a villám, és a szél sem okozott riadalmat a lélekben. Itt nem ismerik az esernyőt. Azt mondják, az esernyő az európai embernek való. Itt olyan természetes, hogy néha leszakad az ég, de a látogató kesereg, mert nem tudja élvezni a múltat visszaringató helyet.
A Thai-öböl szele lágy, simogató, meleg. Akár nagyobb erejű, akár csak fuvallat. Nem csap arcul, nem vad. Sokszor az esővel érkezik, s akkor táncra perdül. Ilyenkor kiszámíthatatlan. De a tánca nem hosszú. Uralkodásra alkalmatlan. Borzolja a vizet, de nincs hatalma felette. Királyi koronában reménykedik, de mindig lehull a korona a fejéről. Estére már reményvesztett. Másnap újra próbálkozik, de ennél tovább nem jut. A Thai-öböl és az Andamán-tenger közelsége nem a hullámoktól közismert. A szigetek sem engedik, hogy erőt fejtsen ki, megállítják, ha rohanni szeretne. A tájék nem a szél paradicsoma.
Az esős évszakban megpróbál az esőbe kapaszkodni és vele szárnyalni. Egyik pillanatról a másikra beborul, a látótávolság ilyenkor csak néhány méter, s ez az ő Abgangja. Hiszi, hogy az eső felveszi a hátára. Felveszi, de csak ideig-óráig. Utána azonban magára hagyja. S amikor az eső távozik, és egyik pillanatról a másikra a nap kisüt, a szelet a Naprendszer központi csillaga kineveti. Aiolosz barlangjában sínylődik, amíg újra ki nem szökik.
Akik örülnek az esőnek, azok a gyerekek, mert a műanyaggal borított minifutballpályán csúsznak-másznak, kacagnak, miközben a labdát bűvölik. Az eső csupa váratlan mozdulatot teremt, a labda helyett némelykor a gyerek köt ki a kapuban. A látvány különben is elkápráztatja az idegent. A szomszédban ugyanis egy fura hegyvonulat áll a tengerben. Mintha seregnyi kúpot ejtett volna a vízre nagy sietségében egy varázsló.
Az utazó tátott szájjal nézi a sok kis árusítóhelyet, ahol seregnyi árucikk – ruhák, piperecikkek, orvosságok, édességek, karperecek, miegyebek – várja, hogy gazdát cseréljen. Az itt élő kétszáz család tagjai két tengerjáró muszlim família leszármazottjai, akik valamikor kétszáz-valahány évvel ezelőtt Jáváról érkeztek a szigetre. Ko Panyin az elsődleges megélhetési forrás a halászat, no meg a kereskedés. A látogatók a civilizálatlanságért és a különleges látványosságért, a cölöpökre épített viskókért kedvelték meg a szigetet, a szigetlakók pedig rájöttek, hogy ha jobb életkörülményeket teremtenének maguknak, az idegenek sem érkeznének olyan szép számmal hozzájuk, és elapadna a kereskedés. A cél érdekében tehát érdemes a (látszat)szegénységet fenntartani. Bár az emberek arcát figyelve néha úgy hiszem, ez a valóság.
Az összbenyomás valóban az, hogy égbekiáltó a szegénység a parányi szigeten, de futballpálya és iskola van, orvosi rendelő és egy nagy zöld mecset van, a testnek és a szellemnek megadatik, amit kívánnak.
Sok a kisgyerek (szépek), de sok a szomorú arcú öreg(asszony). A kérdés az, hogy mi lesz a kisgyerekekkel, ha kamaszok lesznek. Valószínűleg elhagyják a szigetet. Most azonban még vidáman kerekeznek a sikátorok között, és természetesnek tartják, hogy az esős évszakban esik az eső. Abból sem csinálnak nagy gondot, hogy az idegenek megbámulják őket. Még nem tudják, hogy életük talán legszebb éveit élik meg a tenger, a kúpok és a futballpálya ölelésében. Örülj, ha esik az eső, mert ha nem örülsz, akkor is esik – tartja a közmondás. A gyerekek örülnek az esőnek, és barátságban vannak vele, amely úgy tartozik hozzájuk, mint fához az árnyék. S ha egyszer felnőttként majd megkérdezik tőlük, hol születtek, boldogan fogják mondani, hogy a cölöpfaluban, Ko Panyin.
Mivel fejezhetném be? Szép Ernő soraival. „Elkezdett esni, és esőt leső / Szemem alá pattant egy csepp eső // Egy cseppet sem haragszom érte, sőt / Köszönöm szépen ezt a csepp esőt // Amint gurult, behunytam a szemem / Oly rég nem sírtam édes istenem.”
A szerző újságíró.
Ez a cikk az Eurázsia 2023/I. számában jelent meg.
