Fotó: MNB
Tóth Loretta - Gulyás Zsófia
20/03/2023 08:00
– Számos fórumon érvelt már amellett, hogy a zöldgazdaság nem csupán a klímaváltozás elleni küzdelemről és bolygónk jövőjéről szól, de egyúttal a gazdasági növekedésről, a jövedelmező exportról és az új munkahelyek teremtéséről is. Ha ennyi előnye van a zöldnövekedésnek, miért nem támogatják szélesebb körben a koncepciót?
– Nagyon jó kérdés: a zöldnövekedést mint új paradigmát kétezerötben fogalmaztam meg. Ennek lényege, hogy a szén-dioxid-kibocsátás mérséklését a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés lehetőségeként mutatja be. Azóta egyébként világszerte számos ország és intézmény elfogadta a koncepciót, Dél-Korea például nemzeti stratégiaként terjesztette elő azt az éghajlatváltozással kapcsolatos intézkedések és a gazdasági növekedés közötti szinergizálás érdekében. Szöulban létrejött a Global Green Growth Institute, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) létrehozta zöldnövekedés-divízióját, a Green Growth Knowledge Platform pedig az OECD, a Világbank és az ENSZ Környezetvédelmi programjának (UNEP) közös gyermeke. A zöldnövekedés koncepciója azonban – sajnos – továbbra is nagyrészt a tervasztalon maradt. Ennek pedig az az oka, hogy bár a zöldnövekedést segítő intézkedések eredménye hosszú távon kézzelfoghatóvá válik, az ezt szolgáló beruházásokat és intézkedéseket rövid távon kell megtenni. A befektetések azonnali megtérülése iránti túlzott megszállottság pedig megakadályozza a zöldnövekedéssel kapcsolatos politikai intézkedések hosszú távú megtérülése érdekében tett lépéseket.
– Ez is hozzájárult ahhoz, hogy úgy döntött, egy új klímainnovációs központot nyit az üzbegisztáni Taskent Állami Közgazdaságtudományi Egyetemen (TSUE)?
– Pontosan, lenyűgözött ugyanis az üzbég döntéshozók erős motivációja és gyors fellépése, hogy az éghajlattal kapcsolatos innovatív megközelítések megragadása révén kiaknázzák a zöldgazdaság nyújtotta lehetőségeket. Sharipov Kongratbay, a TSUE rektora, miután meghallgatta javaslatomat, villámgyorsan meghozta döntését, hogy megnyitja a Klíma Innovációs Központot. Itt az új klímagazdaságtanon alapuló innovatív politikák bevezetésére irányuló kísérleti programokat fogunk végrehajtani, valamint innovatív klímaprojektek kidolgozására is lehetőségünk lesz, például az Aral-tó és a nagyobb városok levegőminőségének megmentése céljából. Hosszú távú elképzelésem, hogy Üzbegisztán esetét az eurázsiai régió sikertörténeteként mutassam be, amely a klímaválságot gazdasági növekedési lehetőséggé alakítja.
– Mi vezetett oda, hogy érdeklődése olyan szakpolitikai innovációk felé forduljon, mint amilyen a zöldnövekedés és az új klímagazdaság?
– Az éghajlatváltozással kapcsolatos fellépésekről szóló globális vita főként az energetikai átállásra és a technológiai innovációkra összpontosul. A klímaváltozás kiváltó okát tehát érintetlenül hagyjuk. A klímaválság gyökere ugyanis a szabadpiaci rendszerben rejlik, amely a szén-dioxidot szabad áruként kezeli. Az éghajlatváltozással kapcsolatos intézkedéseink magja márpedig a szén-dioxid árának a piaci árba való beépítése kell hogy legyen. Az elmúlt három évtizedben a zöldenergiára való átállásra és a technológiai innovációk előmozdítására koncentráltunk, de kézzelfogható eredményeket nem sikerült elérni. Mégpedig azért nem, mert nem foglalkoztunk azzal, hogy a szén-dioxid árát beépítsük a piaci árba. Van azonban egy félelem, hogy a szén-dioxid beárazása hatalmas károkat okoz a gazdasági növekedésben, ez a félelem pedig meggátolt minket abban, hogy komolyan megküzdjünk a problémával. Ez az oka, hogy a zöldnövekedésre és az új klímagazdaság előmozdítására összpontosítottam: hogy eloszlassam a félelmet, és terjesszem azt a pozitív, bátorító üzenetet, miszerint a szén-dioxid-árazás új lehetőségeket nyithat meg a gazdasági növekedés és a munkahelyteremtés számára.
– Úgy tűnik azonban, hogy nem könnyű túlkiabálni a gazdasági növekedésért aggódó hangokat…
– Amikor kétezertizenötben elfogadták a párizsi klímaegyezményt, a nagy nemzetközi sajtóorgánumok mind egy pesszimista környezetvédő jelentését idézték, arra helyezve a hangsúlyt, hogy a klímacélok elérése egy-két billió dollárba is kerülhet, az olyan nagy gazdaságok növekedése pedig, amilyen például az Egyesült Államok, az Európai Unió vagy Kína, jelentősen csökkenni fog. Ez egy hagyományos közgazdász teljesen tipikus érvelése az általános egyensúlyi modell (computable general equilibrium – CGE) alapján. Csakhogy a közgazdászok nem képesek megjósolni egy adott év növekedési ütemét. Akkor mégis, hogyan merik megjósolni a következő húsz-harminc esztendő gazdasági növekedésének ütemét? Semmi okunk nincs hinni az ilyen negatív előrejelzéseknek. A józan ész ugyanis azt diktálja, hogy ha évi egy-két billió dollárt költünk a szén-dioxid-kibocsátás mérséklésére a következő húsz évben, az ösztönözni fogja a technológiai innovációkat, miközben új piacok és befektetési lehetőségek előtt nyitja meg az utat, ami serkenti a növekedést és a munkahelyteremtést az új termékek és szolgáltatások által. A karbon csökkentésére irányuló hatalmas beruházások ugyanis a gazdaság szerkezeti átalakulását vonják maguk után. Ilyen értelemben az iparágak hosszú távú dinamikus és strukturális változásait lekövetni nem tudó statikus CGE-modellek negatív előrejelzései leginkább a koronavírus-világjárvány idején terjedő álhírekhez hasonlíthatók. Sokkal jobb lenne, ha ehelyett azon európai országok empirikus bizonyítékainak hinnénk, amelyek a gazdasági növekedés és a szén-dioxid-kibocsátás szétválasztását mutatják. Meg kell tehát érteni, hogy a szén-dioxid ma már nem kezelhető ingyenes áruként. Az új klímagazdaságtant, amely a szén-dioxid árát már beleolvasztja a napi piaci árba, a szabad piac fejlesztésével kell kialakítani, hogy fenntartható piaccá váljon. Ez azt jelenti, hogy bármely ország a zöldgazdaság és az új klímagazdaságtan vezetője lehet, ha úgy dönt, hogy elindul ezen az úton.
– Miről szól a személyesen meghatározott hozzájárulás (PDC) mozgalma, és hogyan tudná ez előmozdítani a párizsi klímaegyezmény nem kötelező erejű, nemzetileg meghatározott hozzájárulása (NDC) által célul kitűzött cselekvési tervet?
– Sok szkeptikus hír érkezett az ENSZ tavaly novemberben Egyiptomban megrendezett éghajlatváltozási konferenciájáról (COP 27), és ismét világossá vált, hogy nem várhatunk sokat a világszervezet klímatárgyalásaitól. Bár a legtöbb kormányzat meglehetősen ambiciózus célokat jelentett be, miszerint a világ szén-dioxid-kibocsátását nullára kell csökkenteni kétezerötvenig, emlékeznünk kell arra, hogy már korábban is voltak hasonlóan hangzatos megnyilvánulások. Ott van például az ENSZ ezerkilencszázkilencvenkettes éghajlatváltozási keretegyezménye (FCCC), amelyben a fejlett országok jogi kötelezettséget vállaltak arra, hogy kétezerre az ezerkilencszázkilencvenes szinten stabilizálják szénd-dioxid-kibocsátásukat. Ez ráadásul egy jogilag ratifikált kötelezettségvállalás volt, mégis teljesen kudarcot vallott, ahogy a kilencvenhetes kiotói jegyzőkönyv is, amelyet az Egyesült Államok kivételével ratifikáltak a világ legfejlettebb országai, mégis figyelmen kívül hagyták azt. Aztán tizennégy éve Koppenhágában ismét kezdeményeztük, hogy több mint százharminc ország tegyen egy újabb ambiciózus politikai ígéretet a kétezerhúszas mérséklési célok elérése érdekében. Az ambiciózus ígéreteket tevő országok vezetői azonban még csak nem is emlékeznek, mire bólintottak rá. Ezt figyelembe véve semmiféle garancia nincs arra, hogy a párizsi klímaegyezményben vállalt, nemzetileg meghatározott hozzájárulások sokban különbözni fognak a korábbi történelmi kudarcoktól. Le kell vonnunk tehát a tanulságokat.
– És mik lennének ezek?
– Az első például az, hogy nem sok kézzelfogható eredményt fog hozni a kormányokkal és az üzleti szférával szembeni nyomásgyakorlás a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére vonatkozóan, ha közben a fogyasztók felelősségéről megfeledkezünk. Minden demokratikus kormány politikai döntéshozója nagyon egyértelmű politikai korlátok közé van szorítva, hiszen nem varrhatnak egy adott iparág vagy a választópolgárok nyakába egy népszerűtlen enyhítési tervet. A szavazatok megszerzésének igénye sokkal fontosabb, mint az ENSZ klímacéljai. A vállalkozások is csak annyit tehetnek, amennyit a fogyasztók hajlandók megfizetni. A második tanulság az, hogy a szén-dioxid-kibocsátás GDP-n vagy termelésen alapuló számolása egyszerűen nem működőképes. Mindaddig ugyanis, amíg a GDP a gazdaságpolitikai döntéshozatal elsődleges mozgatórugója, a kormányok mindent megtesznek, hogy elkerüljék mindazt, ami a GDP-növekedést veszélyezteti. A harmadik tanulság pedig az, hogy a szén-dioxid-kibocsátás számlálásának a fogyasztáson kell alapulnia, nem pedig a termelésen. A termelésen alapuló globális szén-dioxid-kibocsátás számlálása ugyanis azt mutatja, hogy az EU országai csökkentették a hazai termelésből származó szén-dioxid-kibocsátást. Ha azonban a behozott áruk kibocsátását számoljuk, akkor az EU-ban valójában nem történt nagy csökkenés, ami azt jelenti, hogy a mérséklődés nagyrészt a nehézipar Kínába és Koreába való áttelepítésének köszönhető. A GDP-n alapuló kibocsátáscsökkentés tehát csupán a fejlett országokból a fejlődő országok felé tolja a szénszivárgást. A globális szintű nettó csökkentéshez a csökkenésnek a végső fogyasztásból kell származnia, amely magában foglalja az importált áruk kibocsátását is. Nem hibáztathatjuk tehát Kínát és Koreát a kibocsátás gyors növekedéséért, miközben az általuk gyártott autókat és hajókat az importáló országok fogyasztói használják. Nem különös, hogy az Egyesült Államokba importált és használt koreai gyártmányú autók szén-dioxid-kibocsátásának felelőssége a koreai ipar vállán fekszik? Az amerikai fogyasztóknak kellene inkább viselniük a felelősséget, vagy tévedek?
– De mennyire hárítható át a felelősség a fogyasztóra? Az ukrajnai háború például azt mutatja, hogy a fogyasztók nem szívesen csökkentik energiafelhasználásukat, vagy nem szívesen fizetnek magasabb árat azért, hogy megállítsák a vérengzést egy távoli országban.
– Hadd pontosítsak: a személyesen meghatározott hozzájárulás, azaz a PDC nem egy arra irányuló kísérlet, hogy a felelősséget a kormányokról és a vállalkozásokról a fogyasztókra hárítsuk. Ugyanis akár az adott kormány, akár az adott vállalkozás hajtja végre az intézkedést, végső soron a költségeket a fogyasztók viselik. A PDC inkább egy rövid utat biztosít az éghajlatért aggódó egyéni fogyasztók számára, hogy közvetlenül hozzájáruljanak a klímaváltozás visszafordításához, és azonnali lépéseket tegyenek az ügy érdekében. Jelenleg ugyanis a klímaváltozás miatt aggódó fogyasztók sem tudnak érdemben hozzájárulni a szén-dioxid-kibocsátás csökkentéséhez, hiszen a kormányokat és a vállalkozásokat blokkolja a fogyasztóknak az a negyvenöt százaléka, amely teljesen közömbös a téma iránt. Nem várhatunk azonban a társadalmi konszenzusra, illetve arra, hogy ez a negyvenöt százalék csatlakozzon a többséghez. A PDC lehetőséget biztosít az érintett támogatók negyvennyolc százalékának, hogy közvetlenül és azonnal hozzájáruljanak az éghajlatváltozással kapcsolatos fellépésekhez. Természetesen a jelenlegi nehéz politikai és gazdasági helyzetben lehet, hogy a negyvennyolc százalék valójában csak öt százalék vagy még annál is kevesebb, ha tényleges fizetésről van szó. Egyébként mély benyomást tett rám Matolcsy Györgynek, a Magyar Nemzeti Bank elnökének optimizmusa és határozott meggyőződése ezzel kapcsolatban. Azt mondta: „Még ha csak öt százalék támogatja is a személyesen meghatározott hozzájárulást a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésére vonatkozóan, megváltoztathatjuk az egész társadalmat.” Ezzel csak egyet tudok érteni. A környezetvédelmi kampány nem változtatta meg a társadalmat, de a PDC megváltoztathatja azt, és így a világot is.
– A párizsi megállapodás nyolc évvel ezelőtti aláírása óta számos ország megerősítette éghajlat-politikai kötelezettségvállalásait az úgynevezett COP-konferenciákon. Elégedett az eddigi eredményekkel, vagy szívesebben kongatná a vészharangot?
– A közelmúltban sok kiábrándult sajnálkozást hallottam a tavalyi egyiptomi éghajlatváltozási konferencia kimenetelével kapcsolatban, de ez már egyáltalán nem lep meg. Az ENSZ által rendezett effajta találkozók politikailag erősen terheltek, bénultak és feldaraboltak. Immár huszonhét éve tartunk éghajlatváltozási konferenciákat, és végül a nemzetileg meghatározott hozzájárulás nem kötelező erejű, önkéntes mechanizmusánál kötöttünk ki – ez pont ellentétes azzal, amiért a COP létrejött. Most eljött tehát az ideje annak, hogy az effajta hangzatos konferenciákról a valódi üzletre, a szén-dioxid beárazására és a végső fogyasztói felelősségre helyezzük a hangsúlyt. Mélységesen csalódott vagyok amiatt, hogy eddig kudarcot vallottunk, mert nem tudtunk felülkerekedni a rövid távú érdekeinken, és feláldoztuk hosszú távú fenntarthatóságunkat, mint egy ostoba gyerek. Kollektív intelligenciánk tehát továbbra is egy meglehetősen alacsony szinten topog, és nem elég érett ahhoz, hogy ellenálljon a hosszú távú túlélés rövid távú kísértéseinek. Sajnos sok a demagóg, akik olyan szlogeneket hirdetnek, mint amilyen az „Amerika az első!” – az effajta gondolkodás uralja a világ nagy országainak politikai színterét. A klímaválság elleni küzdelemnek azonban felül kell emelkednie a rövid távú önzésünkön, a hosszú távú túléléshez az „Először én!” típusú proaktív önkéntességre és társadalmi ébredésre van szükség, mint amilyen a személyesen meghatározott hozzájárulás. Csak akkor érhetjük el ugyanis azt a célt, hogy a világ szén-dioxid-kibocsátását nullára csökkentsük kétezerötvenig, ha képesek vagyunk a rövid távú kereslet és kínálat által vezérelt jelenlegi szabadpiaci rendszert egy fenntartható piac irányába alakítani, amely az ökológiai és társadalmi költségeket a piaci árakba foglalja, és ezáltal átalakítja termelési és fogyasztási szokásainkat a szén-dioxid-mentes minták felé. Einstein azt mondta: „Nem lehet megoldani a problémáinkat ugyanazzal a gondolkodásmóddal, amellyel létrehoztuk őket.” Nem tudjuk tehát megoldani a klímaválságot sem ugyanazzal a szabadpiaci gondolkodásmóddal, amely a szén-dioxidot ingyenes áruként kezelte – amíg ez így van, sosem fogjuk tudni elérni a szén-dioxid-mentes világot. De ha valóban hiszünk abban a pozitív üzenetben, hogy a szén-dioxid árának a piaci árakba való internalizálása nagyobb hosszú távú zöldnövekedést eredményezhet, akkor a társadalmi konszenzus mozgósítása is egy kicsit könnyebb lehet.
Tóth Loretta külpolitikai szakújságíró, az Eurázsia felelős szerkesztője.
Gulyás Zsófia az MNB junior nemzetközi szakértője.