A Gubányi Károlyról elnevezett vasúti híd Cuha-völgyében (Forrás: Wikipédia)
Domaniczky Endre
29/09/2023 06:36
Gubányi Károly (1867-1935) elszegényedett kisnemesi családban született a Nógrád vármegyei Jobbágyiban. Édesapja és annak testvérei eredetileg Pozsony vármegyéből költöztek Ceglédre az 1850-es években. Az 1847-ben üzembe helyezett Pest-Szolnok vonal, illetve az építés alatt álló Pest-Temesvár vonal egyik állomásaként Cegléd ekkor már vasúti csomópontnak számított. Gubányi édesapja, aki kezdetben bérlőként dolgozott az állomáson, az 1860-as évektől testvéreivel vasútépítési vállalkozóként próbált szerencsét. Az üzlet virágzott, és Gubányi Mihály családja lassan jómódba került.
Mérnök és gazdatiszt
A szülők tíz gyereke közül öt érte meg a felnőttkort, közülük Károly volt a fiatalabb fiú. Az apa döntése alapján a földeket és vállalkozásokat az elsőszülött Józsefnek kellett átvennie, Károly viszont szabadon tanulhatott. Csak az elemit végezte Cegléden (1876-1879), utána viszont az ország egyik legjobb iskolájába, a budai főreálba (ma: Toldy Ferenc Gimnázium) íratták be (1879-1884), ahol a természettudományok mellett három nyelvet (német, angol, francia) tanulhatott. Egyértelműen mérnöki pályára szánták, így került a Műegyetemre (1885-1890), ahol kultúrmérnöki diplomát szerzett. Az apja kívánságának megfelelően azonban – a Magyaróvári Akadémián – gazdatiszti képzésben is részesült; ennek először Ausztráliában vette hasznát, amikor – miután mérnökként nem tudott elhelyezkedni – farmot vásárolt az ország belsejében.
Az egyetem elvégzését követően a székhelyét időközben Ceglédről a fővároshoz közelebbi Pilisre áttevő famíliának az volt az elképzelése, hogy a diplomás fiú majd a közigazgatásban fog elhelyezkedni. Gubányi kezdetben ennek megfelelően állást vállalt az egyik kultúrmérnöki hivatalban, de három év múlva arra az elhatározásra jutott, hogy irodai munka helyett – édesapja nyomdokain járva – a terepen kell, hogy kipróbálja magát. A család ebben is segített, így került a Győr-Dombóvár között épülő vasútvonal (ma is használatban lévő része Bakonyvasút néven ismeretes) egyik nehéz hegyvidéki szakaszára, a festői szépségű Cuha-szurdokba (1895-1897). Gubányi és vele később is együtt dolgozó barátja, Szentgáli Antal, itt találkoztak össze korábbi tanárukkal, a kollégáival a Bakonyban éppen terepbejárást végző Lóczy Lajos professzorral.
Gubányiék az egész társaságot meghívták magukhoz a mérnöki barakkba. Röviden adjuk itt át a szót Lóczynak, aki már az asztalnál ülve – saját emlékeit is felidézve – a Távol-Keletre terelte a beszélgetést:
„Ebéd után... mérnök barátaink elmondották, hogy akkori munkájuk befejezte után más földrészekre óhajtanának menni mérnöki munkára. A magam tapasztalatára utalva, élénk szavakkal ajánlom nekik Kelet-Ázsiát. [...] A hivatásos természetvizsgálónak, különösen a geológus-geográfusnak, mielőtt hazája földjét vizsgálná, világot kell látnia, hogy munkája sikeres és a hétköznapi mesterségnél jobb legyen. Nem kevésbbé áll ez a mérnökre is. Mindenkori törekvésem és buzdításom valósult meg tehát, mikor Gubányi és Szentgáli barátaim egymásután, az én útmutatásaim szerint indultak el a távol idegenbe.”
Lóczy azonban nem csak buzdított, hanem konkrét segítséget is adott: az általa személyes tulajdonságai és a terepen elért eredményei alapján nagyra becsült Gubányi Károlynak ajánlóleveleket szerzett, és összeköttetéseit is rendelkezésére bocsátotta. A Cuha-völgyi munkákat befejezve pedig, 1897-ben Gubányi elindult a Távol-Keletre.
Kína és Oroszország között
Bár mestere ösztönzésére indult útnak, Gubányit nem várta konkrét állásajánlat. Nem kellett sietnie, ezért az Egyesült Államokon és Hawaii-on keresztül utazott Kínába, s eközben szemügyre vette a legfontosabb látnivalókat: az új gátakat és vasútvonalakat, amelyek egész életében érdekelték.
Kínába érkezve nehézségek várták. Előbb nem talált munkát, majd pedig kiderült, hogy a mandzsúriai vasútépítésen csak akkor alkalmazzák, ha megfelelő tőkével bír, illetve megtanul oroszul. A fiatalember nem esett kétségbe, rövid idő alatt megtanulta a nyelvet, és Lóczy egyik tanítványa, a Kínában tartózkodó Cholnoky Jenő segítségével kölcsönt is kapott a vállalkozáshoz.
Oroszország, amely az eredetileg Kínához tartozó, ásványkincsekben gazdag Mandzsúria területéből a 19. század közepétől egyre nagyobb részeket kebelezett be, a század végén úgy határozott, hogy további terjeszkedését vasútépítéssel készíti elő. Az 1891 óta zajló transzszibériai vasútépítés részeként három vonal kiépítésére került sor: a) a Vlagyivosztok-Habarovszk közötti, teljes egészében orosz területen futó szakasz (ún. usszuri vasút); b.) a Nikolszk-Mandzsúria állomás (a mai Mancsuli városa az orosz-kínai határon) közötti szakasz (ún. kelet-kínai vasút), amelynek egytizede orosz, a kilenctizede kínai területen haladt; c.) a kínai területen épülő Harbin-Port Arthur közötti szakasz (a kelet-kínai vasút déli szárnyvonala).
Gubányi a Mandzsúriában 1898-1903 között eltöltött fél évtized alatt mindvégig a kelet-kínai vasút építkezésén dolgozott, ám három különböző szakaszon. Síneket fektetett, hidat vert és alagutat robbantott.
Nem volt könnyű dolga: a nehéz terepviszonyokkal, az időjárási szélsőségekkel és a betegségekkel egyaránt meg kellett küzdenie. Ezen felül a munkaterületet érintette a boxerlázadás is. Gubányi azonban nemcsak túlélt, hanem – elsősorban munka- és emberszeretetének köszönhetően – sikerrel vette az akadályokat. Sőt, rövid időn belül általános népszerűségre tett szert a munkaadók és munkavállalók között.
Kapott ajánlatot a kínai vasutaktól, az oroszok is magasabb pozícióval kínálták meg, ám ő – szerényen – mindvégig kitartott a barakkbeli szabad és független élet mellett. Kínai munkásai szintén megkedvelték, mert híre ment, hogy – a többi főnöktől eltérően – „jól bánik velük, és nem csalja meg őket… nem kancsukáz, és sohasem iszik.”
Hazatérés
Mikor a vállalt pályaszakaszt átadta, 1903 nyarán a most már jómódú vállalkozónak számító Gubányi úgy döntött, hogy továbbra is a térségben marad. Házat vásárolt a dinamikusan fejlődő kikötővárosban, Port Arthurban, és a jövőt tervezgette barátjával, az ekkor már Vlagyivosztokban letelepült Szentgáli Antallal, aki több helyi vállalkozásban tett szert érdekeltségekre.
A tervezgetéseknek 1904 elején a már régóta érlelődő japán-orosz háború vetett véget. Az éppen Budapesten tartózkodó Gubányi egészen gyorsan megértette a konfliktus mélyebb összefüggéseit, és rövidesen hazatelepült Magyarországra. Mestere támogatásával már Mandzsúriából is rendszeresen küldött haza tudósításokat és cikkeket különböző szakmai lapokba. Ezúttal viszont – Lóczy tanácsára – nekilátott egy útirajz (pontosabban: országleírás) elkészítésének, amelyet 1906-ban a Magyar Földrajzi Társaság jelentetett meg. Bár a szerző ekkor már messze, a Föld másik felén járt, a könyv sikere egyértelművé tette: a szakma „robotosából” elméleti szakember, a mérnökből író vált.
A szerző a Mádl Ferenc Intézet vezető kutatója
Ez a teljes cikk az Eurázsia 2023/szeptember-októberi számában jelent meg.