Fotó: Wikipedia
Domaniczky Endre
08/07/2025 19:39
Az 1878-as balkáni rendezés véget vetett a több évszázados magyar–török szomszédságnak, a leggyorsabb útvonal Budapestről keleti és déli irányba még bő egy évtizeden keresztül a Dunán keresztül vezetett Konstantinápoly felé. Vadona, aki a Szuezi-csatornán keresztül Ausztráliába igyekezett – így a régi keleti útvonalat követve Orsovánál lépte át a határt, és hajóval utazott le a Fekete-tengerre, hogy onnét végül az Oszmán Birodalom fővárosába érkezzen.
Fény és árny
A két kontinensre kiterjedő város gazdag történelmi múltja az első pillanatban elbűvölte, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy a társadalmat feszítő ellentétekre is felfigyeljen. Éles szemmel tűzte tollhegyre a török hordárok emberfeletti erőfeszítéseit vagy az utcák szemetét feltakarító kóborkutya-falkák tevékenységét. Ezek az állatok kettős feladatot láttak el: „ők távolitják el az utczákról a ragályt terjesztő, bomlásnak indult anyagokat, saját szervezetükön vezetve át.” Másrészt viszont „a rendőrség egyik ágát is képviselik, [miszerint] [k]éső éjjeken a kétes existentiájú egvéneket kérdőre vonják”.
Az sem maradt előtte észrevétlen, hogy nemcsak a gazdátlan ebek jelentenek gondot, hanem a rágcsálók is: „százezer kutya tizmillió patkányra tart vadászatot.” S nemcsak az utcák gondozatlanok, hanem az épületek is, ennek példájaként említette az egyik török fürdőt, amelynek belseje még a régi dicsőségre emlékeztetett, miközben kívül már omladoznak a falai.
Vadona első benyomásai tehát kedvezőek voltak, hiszen megérkezése után így írt: „Konstantinápoly úgy tűnik fel, mint a négy világtáj emberáramlatának találkozási pontja, mely a kaleidoskope minden szinváltozatával gyönyörködteti a szemet.” Ám később, ahogy a díszletek mögé is belátott, jóval árnyaltabban fogalmazott. A varázsát vesztett Konstantinápoly ekkor már nem más, csupán egy „[r]omladozó-bomladozó ősrégi város. Hű képe a mai török birodalomnak. Fény és árny; sajátságos vegyüléke a szépnek a rúttal. Egy-egy nagy tűzvész után, az elhamvadt részek megifjúlva kelnek ki sírjokból; – de [az új] már többé nem a festői keleti. Idegeneké [lett]…”
’48-asok öröksége
Bár erős képeket használ, Vadona beszámolójának végkicsengése mégsem negatív. Egyrészt egy kicsiny és tevékeny magyar diaszpóráról ad hírt, akik között megemlíti a török tűzoltóság megszervezésében elévülhetetlen érdemeket szerző Széchenyi Ödönt (1839– 1922), a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István kisebbik fiát is. Fontosnak tartja hangsúlyozni – például a Héttorony meglátogatásakor –, hogy bár a törökországi magyar közösség múltja az évszázadok homályába vész, ugyanakkor a korabeli diaszpóra alapvetően az egykori ’48-as honvédek örökségére épül.
Ezt hangsúlyozza a branyiszkói hős, Guyon Richárd (1813–1856) sírjánál tett látogatásával is: „A török temetőn át kegyeletem érzése elvezetett az angol-sirkertbe, Guyon tábornok hamvaihoz. Kadikő [Kadiköy] felett, a Márvány-tenger partján, az igen szép fekvésű sirkertben, már egy évtized előtt is felkerestem sirt – az azóta sűrűvé nőtt cyprusok közt csak nehezen birtam fellelni a magyarok által állitott, magyar felirattal ellátott szép emléktáblát.”
Feszítő ellentétek
Mindezek után Vadona meglepetéssel említi a modern világ vívmányait, mint a Galata és Pera városrészek között működő gőzsiklót, illetve a török kikötők élénk kereskedelmi forgalmát. Vidéken – Kis-Ázsiában és Levantéban – utazva a benyomásai hasonlóak: egy a tradicionális értékeit a modern világ kihívásai között is megőrizni kívánó ország és nemzet képe rajzolódik ki a beszámolójából, amelyet azonban szélsőséges ellentétek feszítenek. Míg ezek feloldása tekintetében a magyar utazó némiképp bizonytalannak tűnt, maga a térség páratlan kultúrája, valamint kulturális öröksége mély benyomást tett rá, és később is pozitív ös - szefüggésben emlékezett meg itt szerzett élményeiről.
Vadona csak évekkel a hazatérését követően, 1893- ban tudta megjelentetni útleírását, ám az utazása során gyűjtött képanyag feldolgozása és közzététele elmaradt. A képek egy része azonban – köztük talán török vonatkozású képek is – vélhetően más (elsősorban erdélyi és budapesti) gyűjtemények részeként átvészelhette a 20. század viharos határ- és rezsimváltozásait. Ha így történt, az utókor feladata lesz majd ezek azonosítása és egységes gyűjteménnyé szervezése, amelyre a digitális technikai megoldások országhatárokat átívelően is kiváló lehetőséget biztosítanak.
A szerző a Mádl Ferenc Intézet vezető kutatója.