Az elemző sokáig keresgeti a jelzőt arra, milyen is 2024-ben az ázsiai futball: talán a kétarcú a jó válasz. Meg annak rögzítése, hogy – leszámítva a sportágban valóban nem számottevő óceániai zónát – az ázsiai válogatottak színvonala továbbra is elmarad, nemhogy az európai és a dél-amerikai, de az észak- és közép-amerikai, valamint az afrikai gárdák színvonalától is. Független attól, hogy a legutóbbi, katari világbajnokság áttörést hozott abban, hogy a torna legjobb tizenhat csapatából három is ázsiai volt.
Mi a pozitívum? Továbbra is akadnak magasan jegyzett ázsiai légiósok Európában – igaz, nem sok –, s bár a mi kontinensünkről figyelve ellentmondásos a szaúdi liga új korszakának első éve, nem vitatható, hogy minden korábbinál több minőségi futballista szerződött 2023-ban európai klubból a szaúdi ligába. Az ázsiai futball mégis megmaradt az ázsiaiaknak.
Az Ázsia-kupán 24 válogatott vett részt, miután az AFCnek 47 tagszövetsége van, gyakorlatilag majdnem minden második ott lehetett a kontinensbajnokságon. Némi reflexió a csapatok játékerejére, hogy ezek közül csupán hat áll a FIFA-ranglistán a 20-61. hely között, további tizenkettő a 67. és 99., a maradék pedig a 101–149. hely között.
Az ázsiai szövetségnek öt alszövetsége van, ezek közül a déli játékereje nagyon gyenge, a délkeletit a vendég Ausztrália valamennyire felhúzza. Kelet (konkrétan a dél-koreai és a japán válogatott) elveszítette a vezető szerepét, noha a legjobb európai légiósok, mint Son Heung-min (Tottenham), Kim Min-jae (Bayern München), Lee Kang-in (PSG), Endo Wataru (Liverpool), Minamino Takumi (AS Monaco) és Tomiyasu Takehiro (Arsenal) e két csapatban játszottak.
A japánok balszerencsések voltak (a 96. percben kapott tizenegyesgóllal estek ki az irániak ellen a negyeddöntőben), a dél-koreaiak ellenben egy ideig szerencsések (kétszer is szétlövésben mentek tovább), de aztán elbuktak az elődöntőben a torna meglepetéscsapata, a jordán legénység ellen. Ami Közép-Ázsiát, illetve az oda tartozó csapatokat illeti, Irán eljutott az elődöntőig, de ez kisebb meglepetés, mint az, hogy két szovjet utódállam, Üzbegisztán és Tádzsikisztán is befért a legjobb nyolcba.
Az elmúlt években az Öböl-menti (más megfogalmazás szerint az arab), a nyugat-ázsiai alszövetségbe tartozó csapatok léptek a legnagyobbat előre. Nincs érv az ellen, hogy 2024-ben ők uralják az ázsiai futballt. A 12 tagországból tíznek a csapata ott volt a katari tornán, a nyolcaddöntő tizenhat csapatának a felét ők adták. Az egyetlen negatívum, hogy onnan csak kettő lépett tovább, pozitívum, hogy mindkettő bejutott a döntőbe: a házigazda Katar és a meglepetéscsapat Jordánia.
Mind a két válogatott ázsiai klubokban játszókat vonultatott fel. Mind a 26 katari hazai klubban futballozik, a jordánok közül tizenhatan otthoni egyesület tagjai, a többiek, kettő kivételével más ázsiai alakulat kötelékébe tartoznak. (A két kivétel: Sarara líbiai, Musza el-Tamari francia klub tagja.) A 624 benevezett játékosból egyébként 497 ázsiai klubhoz tartozott, 117 európaihoz, s csak tízen a többi konföderáció valamelyik alakulatához. A katariak végül visszaültek a kontinens futballjának trónjára, megvédték címüket. Japán 2004-es elsősége óta övék az első címvédő válogatott. A jordánok elleni 3-1-es győzelem bevonult a futballtörténelembe: korábban még nem fordult elő, hogy egy kontinensbajnoki torna döntőjében a hazai pályán játszó győztes mindhárom gólját büntetőből szerezze.
A szerző sportújságíró, futballtörténész.
Ez a cikk az Eurázsia 2024. márciusi számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!
Még meg sem született a Kínai Népköztársaság, de sportjának képviselői már bemutatkoztak Budapesten. Néhány héttel a népi Kína megalakítása előtt, 1949 augusztusában, a X. Főiskolai Világbajnokság kosárlabdatornáján részt vett a Szabad Kína csapata.
„Talán ez az az ajtó, ami most mások számára is megnyílik, és remélem, a kisgyerekek e sportág felé fordulnak” – nyilatkozta gyorsinterjújában Carlos Edriel Yulo azok után, hogy kétszeres világbajnokként, mégis némileg meglepetésre, olimpiai arany érmes lett Párizsban a szertorna talaj döntőjében.