Fotó: artmuseum.kg
Veres Szabolcs
19/03/2024 05:00
Több mint 500 éven keresztül – kb. 750-től az arabok megérkezésétől kezdve kb. 1250-ig, a mongol-tatár hódításokig - Közép-Ázsia a világ legragyogóbb elméinek otthona, és műhelyeiben olyan kitűnő termékeknek a szülőhazája volt, amelyekkel egész Európában és Ázsiában kereskedtek. A korai muszlim hódítások és az azt követő birodalmak az iszlám vallás felé térítették a régiót. Ebben az időszakban az olyan városok, mint Szamarkand, Khiva és Bukhara az ókori Selyemútnak köszönhetően jelentős gazdagságra és európai kapcsolatokra tettek szert. Közép-Ázsia ezekben az időkben Kelet-Ázsiát a Közel-Kelettel és Európával összekötő „Nagy Selyemút” közepén helyezkedett el és az „iszlám aranykor” központjává vált és olyan tudósok és vallási vezetők otthonául szolgáltak, mint Muhammad al-Bukhari (810-870), Al-Tirmidhi (824-892), al Khwarizmi (780-850) vagy Omar Khayyam (1048-1131).
Az ókori Selyemút évszázadokon keresztül alapvető szerepet játszott a keleti és nyugati országok, az Ázsia és Európa közötti gazdaság és kultúra összekapcsolásában, amelynek köszönhetően a mai Közép-Ázsia és Európa kapcsolatainak rendszere leginkább a földközi-tengeri régióra koncentrálódott.
Az Európát és Ázsiát összekötő közvetlen útvonalak, Közép-Ázsiában az Amu Darja folyó (latin nevén: Oxus) mentén és a Kaszpi-tengeren és partvidékén haladt át a Dél-Kaukázusba, mielőtt elérte volna Európát. Sok történész a Közép-Ázsián át a Kaszpi- és Fekete-tengerig tartó vízi kereskedelmi útvonalakat a tengeri Selyemutak úttörőjének tekinti. Az eurázsiai kontinenst, s benne Közép-Ázsiát is átszelő kereskedelem révén megerősödött az összekapcsolhatóság Közép-Ázsia, Transzkaukázia és Európa között.
A közép-ázsiai mongol térhódítást követően a térség és az Európa közötti kapcsolatok sokáig, egészen a 19. századig a feledés homályába vesztek. A 18. század végétől kezdve az európai – elsősorban a német, angol, osztrák-magyar és francia - tudományosság új, eddig olyan feltérképezetlen és ismeretlen területek felfedezését tűzte ki célul, mint Közép-Ázsia. Ennek köszönhetően a mai Közép-Ázsiát először Alexander Humboldt (1769. szeptember 14., Berlin – 1859. május 6., Berlin) német földrajztudós, természettudós és utazó, a földrajz, mint önálló tudomány egyik megalapozója 1834-ben először jelölte a világ külön régiójaként. A 19. századi Arisztotelésznek is nevezett Humbolt adta a régiónak a ma is használatban lévő és nemzetközileg is elfogadott Közép-Ázsia elnevezést.
Emellett a Közép-Ázsia és Európa közötti kapcsolatok egyik úttörője magyar orientalista, egyetemi tanár Vámbéry Ármin, eredeti nevén Wamberger Hermann (1832. március 19., Szentgyörgy –1913. szeptember 15., Budapest) volt. Vámbérynek a magyarság és a magyar nyelv eredetének kutatása iránti elkötelezettsége addig vitte őt, Vámbéry volt az utolsó európai utazó, aki 1862 és 1863 között, még az orosz megszállás előtt látogatást tett Közép-Ázsia kánságaiba, s Khíván, Buharán és Szamarkadon át vezető útjáról épségben tért haza. Vámbéry teljesítménye azért is volt kiemelkedő, mert előtte már többen is belehaltak ebbe az útba.
A magyar orientalista túlélését elsősorban annak köszönhette, hogy mindvégig meggyőzően játszotta a szunnita írástudó, majd a dervis[1] szerepét, ami nemcsak nyelvi és kulturális felkészültségét, hanem önuralmát és alkalmazkodó készségét is megmutatta. Így sikerült elhárítania az orosz és brit érdekszféra szorításában függetlenségét féltő és minden európai, nem muszlim jövevénnyel szemben ellenséges közép-ázsiai kánok és környezete jelentette veszélyeket.
Utazásai során szerzett tapasztalatai nemcsak nyelvészeti, de néprajzi, sőt földrajzi téren is hatalmas tudással ruházták fel. Vámbéry útja ugyanakkor a térségben érdekelt nagyhatalmak, Oroszország, és Nagy-Britannia érdeklődését is felkeltették. Az 1864-ben Budapestre visszatérő Vámbéry Ármint magyarországi nagy fogadtatása elmaradt, Londonban azonban felfedezőnek járó megbecsülésben volt része, és tisztelettel fogadták. 1864-ben angol nyelven adta ki útleírását „Travels in Central Asia”[2] címmel. Előadások sorát tartotta, többek között a Royal Geographical Society-ben, valamint megfordult Lord Palmerston miniszterelnöknél is, könyvei és cikkei több országában is megjelentek, s tették ismerté Közép-Ázsiát Európában.
A magyar tudósok számára a Kelet mindig is az egyik legfontosabb kutatási és utazási terület volt. A magyarság gyökereivel és eredetével kapcsolatos kutatások sok magyar tudós érdeklődését felkeltve Keletre, azon belül is Közép-Ázsiába invitálta a kutatókat, akik felbecsülhetetlen értékű történelmi, folklór- és néprajzi anyagokat gyűjtve keresték a magyar gyökereket. A térség neves kutatói, mint Vámbéry Ármin (1832–1913) és Mandoki Kongur István (1944–1992) a közép-ázsiai népek kulturális és nyelvi örökségének tanulmányozásának szentelték életüket, és jelentősen hozzájárultak a magyarok és a türk nyelvű nemzetek közeledéséhez és egymásra találásához. Többek között ebből az alkalomból 2024. március 19 és április 7 között Biskekben a kirgiz Szépművészeti Múzeum ad otthont a „Magyar orientalisták” című kiállításnak. A kiállításon az Ázsia, Afrika, Óceánia, Közép-Ázsia és a Kaukázus kutatásában közreműködő kiemelkedő magyar tudósok utazásainak és kutatásainak szentelt standok, valamint a Gapar Aitievről elnevezett Kirgiz Nemzeti Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből származó grafikák, díszítő- és iparművészeti tárgyak és szobrászati alkotások láthatóak.
A szerző az Eurázsia Központ kutatója
[1] A dervis szó a köztudatban a muzulmán szúfi testvériség képviselőire utal, akik a középkori keresztény szerzetesekhez hasonlóan szegénységben, aszkétaéletet éltek. A szó a perzsa Darwīsh szóból ered, melynek jelentése: ajtóban álló, vallásos koldus.
[2] Számos munkája mellett magyarul is megjelent a könyve Közép-Ázsiai utazás címen, illetve egy másik könyve a Dervisruhában Közép-Ázsián át szintén nagy siker lett.
