Stein Aurél a kutyájával és kutatócsoportja a Tarim-medencében (Forrás: Wikipedia)
Jeney Rita - Wilhelm Zoltán
29/09/2023 05:39
A korán árvaságra jutott ifjú Stein neveltetésében nagy szerep jutott a nála tizenkilenc évvel idősebb bátyjának, Ernőnek, valamint anyai nagybátyjának, a híres szemorvos Hirshler Ignácnak. Mindketten nagy figyelmet fordítottak a fiú megfelelő taníttatására: gimnáziumba Drezdában (1873-77) és Budapesten járt, 1879-ben érettségizett a Deák Téri Gimnáziumban. Egyetemi tanulmányait Bécsben, Lipcsében és Tübingenben folytatta.
Összehasonlító nyelvészetet és klasszika filológiát tanult, elmélyült tanulmányokat folytatott szanszkrit és óperzsa nyelven. Az élő és holt nyelvek ismerete egész életében meghatározta kutatómunkáját. Tübingenben szerzett bölcsészdoktori oklevelet 1883-ban. A terepen való helytállásra mindemellett az Alpok hegyeiben töltött vakációk és a Ludovika Akadémián kapott kötelező katonai kiképzés készítették fel.
„Általában minden emberét annak tulajdon anyanyelvén szólongatta: kit hindi, kit urdu, kit pandzsábi, kit meg kasmíri nyelven…” – írta Baktay Ervin Stein Aurél különleges nyelvérzékéről Kasmírban való találkozásukkor.
Út Indiába
Egyetemi tanulmányai befejeztével Stein Aurél – Trefort Ágoston kultuszminiszter támogatásával – London, Oxford és Cambridge egyetemein és könyvtáraiban bővítette ismereteit. Angliai tartózkodása azt is lehetővé tette számára, hogy a Brit Birodalom olyan meghatározó tisztségviselőivel ismerkedjen meg, akiknek ajánlásával álláshoz jutott Indiában, hiszen hazájában ez nem sikerült neki.
Huszonöt évesen, 1887-ben érkezett Láhórba, hogy betöltse a Pandzsábi Egyetem hivatalvezetőjének és egyben a Keleti Kollégium igazgatójának a posztját, ugyanakkor szanszkrit nyelvet és irodalmat tanított. Ettől kezdve egészen negyvennyolc éves koráig a brit oktatásügy szolgálatában állt: Láhór után 1899-ben egy évig Bengálban, majd 1910-ig a Brit India Északnyugati Határtartományának területén.
„Nagyszerű üzleti érzékkel és határozottsággal volt megáldva, emellett azonban csodálatra méltó tapintattal és ítélőképességgel járt el a személyi ügyekben. Amikor csatlakozott hozzánk, minden többé-kevésbé kaotikus állapotban volt, ő pedig olyan buzgalommal és odaadással vett részt az újjászervezésben, amit nem tudok eléggé dicsérni” – jegyezte meg róla Sir William Rattigan, a Pandzsábi Egyetem alkancellárja.
Büszke menetelés
Stein Aurél számára India kezdettől fogva sokkal többet jelentett, mint a hivatali munkavégzés helyét. Oktatásügyi munkájától elszakadva a szünidőket minden alkalommal felfedezőutakkal töltötte: Kasmír területén ősi kéziratokat gyűjtött, felfedezve egy 12. századból való királyi krónika, a Rádzsataranginí leghitelesebbnek tartott szanszkrit szövegváltozatát, majd elkészítette annak kritikai kiadását és angol fordítását is.
A filológusi munka mellett a terepre vezetett expedíciói során azonosította a szövegben említett helyneveket, így rekonstruálta Kasmír történeti földrajzának képét. A Magyar Tudományos Akadémián 1897-ben tartotta székfoglaló előadását „A fehér hunok és rokon törzsek indiai szereplése” címmel, ajánlói Goldziher Ignác ás Vámbéry Ármin voltak.
„Az ülőmunkát felcserélhetném a tábori élet sokkal kellemesebb életével…” – írta Stein Aurél bátyjának szóló levelében.
Kihasználva a Brit Birodalom szubkontinensen való terjeszkedését, Nagy Sándor indiai hódításainak helyszíneit is sikerült azonosítania. A kínai zarándokok útleírásaiban szereplő buddhista zarándokhelyek felfedezése iránti élénk érdeklődésének köszönhetően gyakran olyan helyeken járt, ahová őt megelőzően még egyetlen európai felfedező-utazó sem jutott el.
Úttörő régészeti munkáját 1904-től az Indiai Régészeti Felügyelőség égisze alatt végezte, 1910-től pedig főállású régészeti felügyelő volt. Kapcsolatát az Indiai Régészeti Felügyelőséggel egészen 1928-as nyugdíjba vonulásáig fenntartotta. Nyugdíjazása hatvanhat éves korában azonban korántsem jelentette a régészettől való visszavonulását. Régészeti felfedező expedícióit idős korában is, egészen 1943-ban bekövetkező haláláig folytatta.
„Büszkeséggel tölt el, hogy a leghosszabb menetelést, 22 kilométert 10 órán belül tettem meg” – írta 79 évesen.
A sivatag peremén
Ahogy az ókori kultúrákat, úgy Stein Aurél érdeklődését sem korlátozták India aktuális politikai határai. Figyelme már a 19. század végén Belső-Ázsia felé fordult: az antik világ civilizációinak különleges találkozási pontja volt ez a Takla-Makán sivatag peremén haladó, Európát Ázsiával összekötő kereskedelmi útvonalhálózatnak, a Selyemútnak köszönhetően.
Három sikeres régészeti felfedezőútjának egyedülálló eredményei méltán tették világhírűvé. Első belső-ázsiai expedíciójára 1900-ban indult el, jelentős régészeti, földrajzi felfedezéseket téve, a rákövetkező évben tért vissza. Második útja térben és időben (1906-1909) kiterjedtebb volt, hallatlan tudományos sikereket hozott, mely után számtalan elismerésben részesült, 1912-ben az angol király az Indiai Birodalom Lovagrendjének parancsnoki keresztjével tüntette ki.
Stein nem csak nyert ezeken az utakon, hanem sokszor veszített is, több baleset is érte, az elemekkel való küzdelemnek estek áldozatul, például megfagyott és amputált lábujjai.
Harmadik belső-ázsiai expedícióján (1913-1916) egészen a Góbi-sivatagig jutott (ábra). Ezeket a grandiózus vállalkozásokat még több rövidebb kutatóút követte Ázsia szívébe, melyeket rendszeresen publikált monográfiáiban és a nagyközönségnek szóló útleírásaiban egyaránt.
Az India és Kína területén végzett kutatásai mellett az óperzsa nyelv szakértőjeként Irán is érdeklődésére tartott számot. Az 1930-as években négy régészeti felfedezőutat vezetett Irán területére, Irakban és Transzjordániában pedig a légifényképezés régészetben bevezetett úttörő módszerét is alkalmazta.
Vágyott kutatási területe volt még Afganisztán, az ókori Baktria vidéke, ahova végül 1943-ban kapott kutatási engedélyt. Bár eljutott Kabulba, megromlott egészségi állapota miatt a kutatást nem kezdhette el. Nyolcvanegy éves korában, 1943. október 28-án Kabulban hunyt el, sírja a kabuli keresztény temetőben található.
Stein Aurél polihisztorként olyan maradandó életművet hagyott hátra, mely a régészet, a filológia, a művészettörténet, a geográfia, a kartográfia, a kulturális antropológia holisztikus műveléséből következően egyetemes értékekkel gazdagította a modern tudományt.
„Amint ott ültem, hallgatva a nagy csöndességet magam körül és elgondolkoztam az életen, amely tizenhét évszázaddal ezelőtt zsivajgott ezen a helyen, ahol most a futóhomok és a szél vívják csatáikat: a nyugalom legszebb pillanatait élveztem” – írta a nijai romhelynél 1906. október 20-án.
Jeney Rita régész, indológus, a Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola tanszékvezető főiskolai docense
Wilhelm Zoltán geográfus, habilitált egyetemi docens (Pécsi Tudományegyetem), az Ázsia Központ igazgatója, a Delhi Magyar Tájékoztatási és Kulturális Központ korábbi igazgatója
Ez a cikk az Eurázsia 2023/szeptember-októberi számában jelent meg.