Találkozás a félelemmel
Azt az érzést, ami miatt én otthagytam a jó ismert életem Magyaroroszágon, és elindultam világgá Ázsiába, ma már csak úgy nevezem, hogy „hívás”. Hívott Ázsia, Malajzia, Penang szigete, és az új életem. Már megvettem az egy útra szóló repjegyem Nepálba, és készültem az utazásra, miközben szinte semmit nem tudtam Ázsiáról.
Találkozás a félelemmel
Vélemény

Találkozás a félelemmel

Fotó: iStock
Baross Panni 05/09/2023 22:30

Azt az érzést, ami miatt én otthagytam a jó ismert életem Magyaroroszágon, és elindultam világgá Ázsiába, ma már csak úgy nevezem, hogy „hívás”. Hívott Ázsia, Malajzia, Penang szigete, és az új életem. Már megvettem az egy útra szóló repjegyem Nepálba, és készültem az utazásra, miközben szinte semmit nem tudtam Ázsiáról.

Akkoriban egy nagy, kaotikus és piszkos masszának láttam azt a vidéket, a rémtörténetek alapján ételfertőzések, betegségek, sérülések biztos forrásának. Tele voltam az ismeretlentől való félelemmel, amelybe ráadásul teljesen egyedül készültem belépni. Az egyetlen biztos pontnak a harminc literes hátizsákom, és annak a tartalma, az a néhány tárgy tűnt. Az otthoni tárgyaimat és ruháimat elkezdtem eladogatni, amivel elkezdődött a régi életem elengedésének a folyamata.

Választott élet

Éjszakánként rémálmaim voltak, arra ébredtem, hogy nem tudtam, melyik országban vagyok. Megfordult a fejemben a lehetőség, hogy nem utazom, hiszen semmi nem kényszerített rá. Akármikor becsuktam a szemem, egyszerre éreztem a félelmet és a hívást. Elképzeltem, hogy a félelemre hallgatok, és nem utazom. Akkor egy üresség-érzés jött, és vele együtt az a kérdés, hogy mi az élet, ha a félelmet követem, és nem a hívást, ami az igazi, belső hang?

Milyen lesz az életem, ha hagyom, hogy a félelmem nagyobb legyen, mint a saját, belső hangom? Mindannyiszor az volt a szívem döntése, hogy a hívást követem. Akkor is, ha meghalok Ázsiában, mert azt az életet élem, amelyet én válaszottam. Ez közel hét éve volt. Végül nemcsak nem haltam meg, hanem boldog életem van, az egész világ az otthonom, és azt csinálom, amit a legjobban szeretek. De a kalandok közben azért a félelem még próbára tett néhányszor...

Vadászat ólommellényben

Az utazásom alatt nyilvánvalóvá lett számomra, hogy a víz közelsége a lételemem (ennek egyik bizonyítékának értékeltem, hogy a penangi indiaiak, a tamilok nyelvén a nevem, „Pani”, vizet jelent). A vízzel már korábban is jó viszonyom volt; a vízben, a vízen lenni mindig feltöltött. A víz alá lemerülni viszont sosem mertem – félelmetes volt ott lenni, és nem levegőt kapni. De nem is kerültem olyan helyzetbe, ahol ez nagyon fontos lett volna. Egészen addig, amíg az Andaman-tengeren, vitorlás hajón szolgálva a víz alá merülés az élet része nem lett.

A hajóval vagy a tengeren vitorláztunk, vagy egy lakatlan sziget közelében horgonyoztunk le, ott, ahol tizenhat-húsz méter mélység volt alattunk. Kijártunk a szigetekre friss folyóvízért, én jógáztam a homokos partokon. A hajó francia kapitánya napközben tintahalra horgászott. Délutánonként pedig felvette a neoprén ruháját, az övére csatolta az ólomnehezéket és a bólyakötelet, fogta a szigonyát, és elindult vacsorára vadászni.

Lemerült a vízbe, és miután kinézte magának a zsákmányt, addig úszott utána, amíg meg nem találta a legalkalmasabb pillanatot, hogy a szigonyával egy döféssel leszúrja a halat. Ezután felhozta a hajóra, megpucolta, és elkészítette vacsorára.

Egyszer egy sziklaszigetnél közöttünk ki. Nem volt homokos partja, és pár méterre tőle, a sziklákat megkerülve már a nyílt óceán végtelensége kezdődött. A víz mélykék volt, igazi paradicsom horgászoknak és búvároknak. A kapitány szokása szerint elindult a délutáni szigonyos vadászatára. Eldöntöttem, hogy én is elindulok életem első sznorkelingjére. Belebújtam a neoprén ruhámba, felvettem a maszkot a vízipipával. A legközelebbi sziklák száz méterre voltak. A kapitány hollétét jelző piros bólya a tenger felszínén lebegett egy másik irányban.

Egyedül voltam. Belemerültem a vízbe. Nem láttam mélyebbre, mint két-három méter. Nem tudtam, mi van alattam, mögöttem, körülöttem. Azt tudtam, hogy vannak medúzák és cápák. A jógalégzés miatt megszoktam, hogy az orromon keresztül lélegzem, most meg ahhoz, hogy a vízipipából kapjak levegőt, az orromat kellett lezárni, és a számon keresztül lélegezni. Elindultam.

De nem tudtam eltávolodni a hajótól. Sokszor megpróbáltam, egyre kétségbeesettebben. Végül kimászva a hajó végébe, a csuromvíz neoprén ruhámban elkezdtem sírni. Életemben először úgy éreztem, valamit nem tudok megcsinálni. Tehetetlenséget éreztem, dühöt, és szomorúságot.

Kincsekkel a kézben

Amikor a kapitány egy jó óra múlva megérkezett a zsákmányával, és a szipogó „legénységétől” kérdezte mi történt, nem mondtam semmit. Később, a vacsoránál elmeséltem végre, mit éreztem, amikor megpróbáltam belemerülni a vízbe. És hogy nem tudtam túllépni a félelmemen. A kapitány megértette. Nem kérdezte meg, hogy akkor miért vagyok én egy hajón, még csak csodálkozás sem látszott a szemében.

Másnap együtt mentünk sznorkelingezni. A kapitány fogta a kezem. Elúsztunk a sziklákig, oda, ahol már csak hat-hét méter mélység volt, és látni lehetett a tenger fenekét. A kapitány lemerült, és felhozta nekem megmutatni a tenger kincseit: tengeri uborkát, csillagot, óriáskagylót. Mindet kézbe fogtam.

Már nem volt bennem félelem. Végre biztonságban éreztem magam a víz alatt is. Elfogadtam, hogy valamiben segítségre van szükségem. És a tenger alatti világ elkezdett a barátommá válni.


A szerző Malajziában élő, diplomás turisztikai menedzser és utazási blogger, kalandor.

Ez a cikk az Eurázsia 2023/III. számában jelent meg.

A weboldalunkon sütiket (cookie-kat) használunk. Az Ön beleegyezésével ezeket arra használjuk, hogy mérjük és elemezzük a weboldal használatát.
Információk és beállítások