Fotó: iStock
Fodor Gábor
30/10/2023 07:00
Földindulásszerű változás kezdődött 1923. október 29-én, amikor kikiáltották a köztársaságot, így az exbirodalom neve hivatalosan is Törökország (Türkiye) lett, Ankara pedig a fővárosa. A török nemzeti büszkeség új pillérei – a zászló és a himnusz – már a függetlenségi harcok idején létrejöttek, és a múlttal (pláne a politikai ellenfelekkel) is elkezdtek végkép leszámolni: 1924-ben felszámolták a kalifátust, az oszmán uralkodóház tagjait pedig száműzték, ezzel lassan elkezdték felépíteni a szekuláris, új politikai alapokon nyugvó nemzetállamot.
Az Atatürk vezette Köztársasági Néppárt az oktatás átalakításával új nemzeti identitást kreált. Az oszmán időkben a műveletlen paraszttal rokon értelmű török szót immár büszkén használták, és a török népek történetét a legősibb anatóliai civilizációkig vezették vissza. Emellett a nyelvet is reformálták, az arab betűkkel írt ún. oszmánli nyelv helyett egy latin betűs, az isztambuli dialektust követő „újtörök” megalkotása is megindult, melynek leglátványosabb eleme az 1928-as nyelvtörvény lett. Ebben megtiltották az arab betűk használatát, és kötelezték az intézményeket az új nyelv és az új írásrendszer használatára.
A nyelv ilyen mértékű reformja természetesen hatással volt a vallásra is. A kalifátus megszüntetése, a dervisrendek bezáratása, és a vallási vezetők pozícióinak meggyengítése mind egy hosszabb folyamat részei voltak, melyek a „klerikális reakció”, tehát az iszlám államalkotói- és irányítói szerepében hívők megtörésére irányultak. Azzal azonban nem számoltak, hogy a vallás egységesítő szerepének elvesztésével újabb gondok merülhetnek fel. Az 1925-ös vallási színezetű kurd felkelés már a későbbi felkelések előfutára volt, amely azonban csak felgyorsította a szekularizációs folyamatot. A saría, az iszlám vallásjog helyébe svájci mintájú polgári, és olasz mintájú büntetőtörvénykönyvet vezettek be, péntekről vasárnapra került a heti egyszeri pihenőnap, a hidzsra szerinti időszámítás helyett bevezették a Gergely-naptárat, a müezzin pedig törökül hívta imára a népet (igaz, ezt az 50-es években visszavonták). Ha a mai török belpolitikát érintő szekuláris-iszlamista ellentétre, vagy a kurdkérdésre gondolunk, jól látszik, hogy az iszlámot érintő villámgyors atatürki reformsorozat a mai napig súlyos teherként nehezedik Törökország vállára.
A nők a 30-as évekre megkapták a választójogot, sőt, választhatók is lettek, és természetesen új alkotmányt is készítettek, melyet 1928-ban úgy módosítottak, hogy abból kikerült az iszlámot államvallásnak elismerő paragrafus. Végül, de nem utolsó sorban 1934-ben kötelezővé tették a családnév felvételét, melynek keretében Mustafa Kemal a törökök atyjává, azaz Atatürkké vált. Ennek folyományaként azonban a legnagyobb lélekszámú kisebbség, a kurdok váltak a törökösítés elsőszámú célpontjává. Az Atatürk vezette kormányzat által véghezvitt reformfolyamat tehát nem volt zökkenőmentes, a katonaság politikai szerepvállalása, valamint az állam mindenhatóvá válása olyan nyomokat hagytak a török társadalmon, melynek következményeit ma is nyögik.
A 2001 óta regnáló iszlamista-jobboldali Igazság és Fejlődés Pártja (AK Parti) – különösen az elmúlt tíz évben – mindent megtesz azért, hogy megtörje a szekuláris-militarista hagyományokat és a saját „történetével” cserélje azt fel. Emiatt – kihasználva a 2016-os sikertelen puccskísérletet – mára szigorú kontroll alá vonták a politikába beavatkozó hadsereget, de az alkotmánybíróság és több más – a 2000-es években még az atatürki elveket valló – állami hivatal „áramvonalasítása” is megtörtént, amelyek korábban szembeszálltak a kormányzati akarattal.
Mára ismét nyíltan működhetnek olyan iszlamista szekták, vagyis tarikátok, melyek célja a vallási törvénykezés (újra)bevezetése. Eközben országszerte épülnek a dzsámik, a fiú és lány diákokat már szegregálták a kollégiumokban (igaz, az osztálytermekben még nem), az iszlám erős szerepet kapott az állami oktatásban, illetve a kendő viselése ma már inkább előnyt, semmint hátrányt jelent egy-egy közhivatal betöltésénél. Az utóbbi időkben szintén látványosan betiltottak fesztiválokat és feltűnőbben küzdenek az alkoholos italok visszaszorításáért, a szekuláris török társadalmi rétegek elleni harc jegyében.
Az irányváltást a vizuális kommunikáció is támogatja: a szokásos Atatürk portrék mellett mára Recep Tayyip Erdoğan köztársasági elnök poszterei lengedeznek a fontosabb hivatalok homlokzatán és falain. Természetesen az Atatürkkel kapcsolatos aktuálpolitikai diskurzus nem választható el attól, hogy az egykori köztársasági elnök által alapított Köztársasági Néppárt ma a kormánypárt legerősebb politikai ellenfele, így gyakran tévesen tesznek egyenlőségjelet az atatürkizmus és az ellenzékiség közé.
A kormányzat részéről az atatürki hagyományok lebontására tett kísérletek azonban közvetve jelennek meg, a legélesebb kritikát a kormányzathoz közel álló „szakértők” szokták megfogalmazni. Például sokakkal elhitették azt a képtelen legendát, hogy a lausanne-i szerződésnek titkos pontjai is voltak, melyek száz évre megtiltották a török területeken található természeti kincsek kiaknázását (ezzel magyarázva az elmúlt évek gazdasági nehézségeit). De akadt olyan Erdoğan elnökhöz közel álló „történész” is, aki többször nyíltan kifejtette, hogy az ország szempontjából jobb lett volna, ha a görögök legyőzik az Atatürk vezette felkelőket, mert akkor elmaradtak volna az iszlámellenes reformok.
Az sem véletlen, hogy az AK Parti saját történelmi hősét inkább az iszlamista II. Abdulhamid szultánban találta meg, ezzel is a birodalmi tudatot erősítve a köztársaságival szemben. Ám a klasszikus atatürki értelmiség mára – életkorából eredően is – eltűnőfélben van, a most felnövő török nemzedékeket pedig jobban izgatják a megélhetés kérdései, mintsem az ideológiai viták. Beszédes, hogy a török kormányzat egyelőre elég szűkszavúan nyilatkozott a közelgő kerek évforduló ünnepségeiről, ahogy azt is érdemes megemlíteni, hogy Erdoğan elnök legújabb szlogenje szerint Törökország évszázada 2023-ban kezdődik, közvetve arra utalva, hogy az elmúlt száz év egyfajta tévút volt. Legkésőbb egy évszázad múlva kiderül, kinek volt igaza.
A szerző turkológus, történész.
Ez a cikk az Eurázsia 2023. novemberi számában jelent meg. A magazin elérhető országszerte többek közt az újságosoknál, hipermarketekben és benzinkutakon. Előfizetési lehetőségeiről pedig a neumannlapkiado@nje.hu címen érdeklődjenek!
A tét nem kisebb, mint az A ligában maradás. Marco Rossi szövetségi kapitány elárulta: éppen a törököket szerette volna elkerülni.
Magyarország első európai államként vásárolt a török páncélozott járművekből, így az együttműködés a terjeszkedő török hadiparnak is kulcsfontosságú.